A gyermeknevelés napos oldala

Bizonyára mindannyiunknak ismerősek a fenyegetések, amelyekkel szüleink próbáltak minket visszatartani bizonyos dolgoktól, vagy amelyeket alkalmasint mi is bevetettünk már szülőként. Mai cikkem célja, hogy a gyermeknevelés egy másik módját mutassam be, amely mentes a hatalmi harcoktól és a sértődöttségtől.

A gyermeknevelés új, pozitív filozófiájának alapvetése, hogy lehetséges, sőt, kifejezetten ajánlatos elhagyni a hagyományos fegyelmezési eszközöket, pontosabban lecserélni őket valami sokkal jobbra. Az új irányzat békét és harmóniát ígér a családi fészek számára. Több könyvet is publikáltak már a témában, amit én olvastam ezek közül – és emiatt ajánlani is tudom – az Rebecca Eanes Positive Parenting című könyve (magyar nyelvű kiadásról ez idáig nem értesültem).

Kezdjük az alapoknál

A pozitív gyermeknevelés öt alapelve a kötődés kiépítése, a tisztelet, a proaktivitás, az empatikus vezetői szerep, valamint a pozitív fegyelem. Nem fogok mindegyiken végigmenni, elvégre most csupán egy rövid betekintést szeretnék adni a témába.

Sokan azt gondolják, hogy gyermekeink azért jönnek a világra, hogy próbára tegyék tűrőképességünket, és hogy aprócska zsarnokok módjára megpróbálják átvenni az irányítást. Ez nem is állhatna messzebb a valóságtól, véleményem szerint. Gyermekeinknek vannak vágyaik, törekvéseik, és aszerint, hogy mi hogy viszonyulunk ezekhez, kötődni fognak hozzánk vagy elfordulnak tőlünk.

Számomra a pozitív szülőség veleje a következő: tudatnom és éreztetnem kell a gyermekemmel, hogy látom és értem az igényeit, kívánságait, és azon vagyok, hogy ezeket segítsek kielégíteni. Elméletben lehet, hogy sokan rávágják, hogy hát ők is eszerint nevelik apróságaikat, a gyakorlatban azonban a legtöbben elcsúszunk itt-ott.

Nézzünk egy példát

Képzeljük el, hogy gyermekünk épp az ágyon ugrál. Minket ez bosszant. Odamegyünk, rákiabálunk, mire a ő vagy folytatja (ez esetben hamarosan még hangosabb és még agresszívebb fellépés következik), vagy bosszúsan elkullog. Az eredmény lényegében ugyanaz lesz: a gyermek megijed, dühös lesz, és azt szűri le az egészből, hogy a szülő lényegében az az akadály, amely visszatartja őt attól, hogy jól érezze magát.

Mindezek mellett azonban a szülő az a személy is, aki enni ad, aki a ruháit veszi, stb., vagyis akitől függ. Ez az ambivalencia pedig hosszútávon károsan hat kettejük kapcsolatára.

Mit csinál egy pozitív szülő? Először is nem emeli fel a hangját. Odamegy, leülteti gyermekét maga mellé, és a következőket teszi:

1.) Felderíti, mi a gyermek célja a tevékenységgel (valószínűleg semmi több, mint hogy jól érezze magát), és visszajelzi neki, hogy ez teljesen rendben van: „Látom, hogy jól szórakozol, és ennek nagyon örülök.”

2.) Ismerteti vele aggályait / kétségeit az adott tevékenységgel kapcsolatban (asszertíven, én-üzenetekkel, megfelelő indoklással): „Ezt az ágyat sajnos nem erre tervezték, így attól félek, hogy tönkremegy.”

3.) Ismerteti az esetleges következményeket, és megérdeklődi, hogy vélekedik erről a gyermek: „Egy leszakadt ágyon aludni, tudod, elég kényelmetlen. Mi pedig nem igazán szeretnénk újat venni, mert másra szeretnénk költeni a pénzünket, a régi pedig a szeméttelepen kötne ki, ami nem környezetbarát. Szerinted mennyire lenne jó, ha ez történne?”

4.) Keresni alternatívákat, hogy a gyermek mégis kiélhesse vágyait, biztonságosabb módon: „Ha szeretnél ugrálni, jövő héten elmehetünk a vidámparkba, vagy születésnapodra kérhetsz egy trambulint.”

Ez a metódus minden szituációban lejátszható, függetlenül attól, hogy én, mint szülő, tiltok-e vagy sem. Ha tiltok, legyen kimondva explicite: „…épp ezek miatt az ágyon ugrálást sajnos nem engedem meg neked.” És persze az is, ha nem: „én megengedem, hogy ugrálj az ágyon, de csakis a sajátodon, és kérlek, tartsd észben, hogy ez milyen veszélyekkel járhat.

Mire van szükségünk?

Ahogy az talán a fenti példából is kitűnik, az asszertív kommunikáció és saját érzelmeink hatékony kezelése nem opcionális. Úgy gondolom, az az ember, aki nem tud kommunikálni, vagy érzelmei ide-oda rángatják, részben ő maga is gyermek. Egy gyermek pedig aligha képes hatékonyan felnevelni egy másikat. A történet tehát minden esetben velünk, szülőkkel kezdődik. Az önfejlesztést és a belső munkát nem lehet megúszni.

Ezen kívül kulcsfontosságú, hogy őszinték, transzparensek, és ésszerűek legyünk. Ezt összefoglaló néven úgy hívom, hogy hitelesség. Hiteles attól lesz egy szülő, hogy egyrészt tettei összhangban vannak szavaival, másrészt nem rázza le gyermekét annyival, hogy „mert csak”, vagy „mert azt mondtam”. Ez az én szememben a gyermek nyílt lehülyézésével egyenértékű. Ha nem indokoljuk meg, mit miért mondunk, igen hatékonyan ássuk alá saját hitelességünket és tekintélyünket. A tekintély és a hitelesség ugyanis kéz a kézben járnak. Egy szülőnek nem attól lesz tekintélye, nem azért lesz tisztelhető, mert agresszív és fel tudja emelni a hangját (ez félelmet szül, nem tiszteletet), hanem mert odafigyel a gyermek igényeire, és bölcsessége, tapasztalatai révén segíti gyermekét, hogy ezeket az igényeket ésszerűen elégítse ki, és ne okozzon vele károkat se magának, se másnak.

A végére hagytam az egyik kedvenc pontomat. Viselkedj úgy a gyermekeddel, ahogy azt te magad is elvárnád egy másik embertől. Hogy miért? Mert a célunk az, hogy a gyermek mielőbb megtanulja, hogy ő is egy teljes értékű emberi lény, aki méltó a tiszteletre és a szeretetre. Ebbe nem csak az olyan (szerintem magától értetődő) dolgok tartoznak bele, mint hogy nem alázom meg mások előtt, nem fenyegetem, nem vágok sértéseket a fejéhez, hanem olyanok is, mint hogy tisztelem a testét és az intim szféráját. Hányszor látunk olyat, hogy a gondoskodó anya saját nyálas ujjával dörgöli le a maszatot egyetlen fiacskája arcáról, mindezt ráadásul egy forgalmas közterületen? Kedves olvasóm, te hogy éreznéd magad, ha holnap én csinálnám ezt veled a kedvenc kávézódban? 🙂

Ússzunk az Áramlattal! – könyvajánló

Az áramlatélmény (flow) felfedezése és tanulmányozása, amely egyébként Maslow híres szükségletpiramis-elméletének egyik legjelentősebb kihívója, Dr. Csíkszentmihályi Mihály, a Chicagói Egyetem magyar származású professzorának nevéhez fűződik. A külföldiek számára csak bajosan kiejthető nevű professzor a “tökéletes élmény” elméletének nevezi felfedezését – teljes joggal, mivel kutatásai (és személyes tapasztalataim is) bebizonyították, hogy a flow élmények hihehtetlenülmértékben járulnak hozzá fejlődésünkhöz és életminőségünk javításához.

A bolsogságkutatás talán egyidős az emberiséggel, úgy vélem azonban, hogy Csíkszentmihályinál közelebb eddig senki nem jutott a nagy kérdés megfejtéséhez: Mitől lesz boldog az ember? Aki még nem olvasta volna a könyvet (melynek címe, csak a tisztánlátás kedvéért Az áramlat – a tökéletes élmény pszichológiája), feltétlenül tegye meg mielőbb. Tartozunk magunknak ennyivel, ha már egyszer állítólag boldogok akarunk lenni.

Mi az hogy flow?

A szó angolul áramlást jelent, jelen kontextusban pedig egy olyan szubjektív élményre utal, amely során az ember annyira belefeledkezik abba, amit épp csinál, hogy úgy érzi, megszűnik körülötte a világ. Ezeket az élményeket a legtöbb ember élete legpozitívabb pillanataiként írja le.

Bizonyára sokan éreztük már azt, hogy egy jó beszélgetés közben úgy telt el a délután, mintha öt perc sem lett volna. Vagy mikor munka közben elfelejtettünk enni, és csak utólag jöttünk vettük észre, hogy majd kiesik a szemünk – nos, ezt tudja a flow élmény. Intenzív koncentráció és azonnali visszacsatolás, ami olyan jó, hogy szó szerint beszippant. (Azért néha enni is fontos…)

A könyvben részletesen is olvashatunk az áramlatélmény mibenlétéről, így nem szándékozom részletekbe bocsátkozni. Annyit azonban fontos kiemelni, hogy flow közben érez a szó szoros értelmében vett boldogságot. Épp ellenkezőleg: semmit sem érez, és pont ez a gyönyörű a dologban. Arra az időre ugyanis, amikor elragad bennünket az áramlat, a személyiségünk, annak minden problémájával együtt, abszolút háttérbe szorul. Ez nem is csoda, hisz az áramlatélmények egyik legfőbb sajátossága a kristálytiszta fókusz, amely nem tűr meg mást maga mellett az elménkben.

Bárki lehet boldog

Az ember élethelyzetétől függetlenül jó eséllyel képes flow élményt átélni, amely szinte csodaszerként javíthat általános kedélyállapotán. Az áramlatélmény nagyszerűsége épp abban rejlik, hogy viszonylag könnyedén elérhető, és hosszan tartó kellemes érzésekkel kecsegtet. Ugyanez már nem mondható el a pénzről, a szexről vagy a kábítószerről, amelyektől sokan pedig ugyenilyen hatást várnak.

Flow közben nem vagyunk boldogok, az viszont, amit átélünk, legalább olyan nagyszerű, mint amit az emberek nagy általánosságban csak “boldogság” néven emlegetnek. A flow nem arról szól, hogy vigyorgunk, mint a vadalma. Ez egyfajta kifinomult belső összhang, kiteljesedés, illetve bensőséges kapcsolat valamivel, ami túlmutat a mindennapi ügyesbajos dolgokkal zsonglőrködő személyiségszerke-zetünkön.

Íme a recept

Nahát ha ez ilyen jó, akkor mégis hogyan lássak neki? – Mi sem egyszerűbb. Végy egy készséget, majd egy neki megfelelő kihívást, amely nehézségben pont megfelel neki. Gondoskodj róla továbbá, hogy legyen valamiféle közvetlen visszacsatolás. És kész is! Vagyis, nem egészen… Nem teremttettünk mind egyformának, így más-más emberek más-más tevékenységekben találnak flow élményt. Bizonyos mértékig a legtöbb tevékenység átalakítható úgy, hogy áramlatélményt szolgáltassék, érdemes azonban kikutatnod, hogy melyek a Te legfőbb áramlatforrásaid.

Íme egy példa: A hegedülés egy készség, a hozzá passzoló kihívás pedig egy darab megszólaltatása. Ha flow élményt szeretnél átélni, olyan művet válassz, amelynek nehézségi foka még épp kihívást jelent, ugyanakkor erős összpontosítással viszonylag magabiztosan meg tudod ugrani. Ha a nehézségi fok alacsonyabb, unalomhoz, ha magasabb, akkor pedig frusztrációhoz vezet. Az áramlatélmény e kettő közt lakozik félúton!

A tevékenység során a készséged fejlődni fog, ekkor pedig arányosan nehezíteni kell a kihívást is. Jöhetnek komolyabb, technikásabb darabok. Újabb fejlődés, újabb nehezítés, és így tovább. Vacsorázni azért ne felejts el…

Még egy kis plusz

Az áramlattevékenységek nem csak hogy feltöltenek, kellemes érzésekkel ajándékoznak meg, de Csíkszentmihályi szerint még a személyiségünket is fejlesztik. Ez látszólag ellentmond annak, hogy flow közben a személyiségünk lényegében megszűnik, valójában azonban a kettő nem zárja ki egymást.

Készségeink ilyen módon való fejlesztése és szellemi energiánk ilyen magas fokú kihasználása (de tényleg – minél több mindent kell bevetned a feladat teljesítéséhez, annál messzebbre sodor az áramlat) azt eredményezi, hogy többé egyszerűen nem leszünk ugyanazok, akik előtte voltunk. Komplexebbé és kifinomultabbá válunk.

Remélem sikerült kedvet csinálnom ehhez a remek kis olvasmányhoz. Hiszem, hogy a flow élmények felfedezése és tudatos kihasználása alapjaiban alakíthatja át sokak életét. Kellemes olvasást!

“Gazdagodj meg könnyen és gyorsan!” – Miért vigyázzunk az efféle tanításokkal?

Néhány évvel ez előtt én is hajlamos voltam túlzásokba esni, és azt gondolni, hogy az erőltetett pozitív hozzáállás és a sikerbe vetett szemellenzős vélt vagy valós hit az egyedüli, leghatásosabb, ráadásul azonnali megoldás az élet valamennyi kihívására. Úgy érzem, azóta sok tapasztalattal gazdagabb lettem, melyek most arra bátorítanak, hogy egy külön cikket szenteljek annak, mire figyeljünk oda, amikor az ún. vonzás törvényével kísérletezünk.

Ez a fajta életszemlélet oké, de…

Felszínes, sok tényezőt figyelmen kívül hagy, és bizonyos emberek számára akár veszélyes is lehet. No, de nézzük szép sorjában. Azzal önmagában nincs semmi gond, ha tudatosan eltervezzük, milyen célok felé kívánunk mozogni az életben (ezt a coachingban is alkalmazzuk), vagy ha az ember kifejleszt egy egészséges önbizalmat és pozitív világképet. Sőt, egyenesen remek, ha ezt sikerül valakinek megvalósítania.

A gond csak ott kezdődik amikor a “gondolataimmal bevonzok bármit az életembe” alapvetést arra használjuk, hogy belső bizonytalanságainkból eredő, illetve a társadalom által belénk programozott sablonos célokat hajkurásszuk. Ha mindezt ráadásul elkönyveljük személyes fejlődésként, az szerény véleményem szerint kimeríti az önátverés fogalmát.

A legtöbb “tanító”, aki ilyesmit prédikál, elfelejti megemlíteni, hogy vágyaink rengeteg különféle forrásból eredhetnek, és ha nem csekkoljuk le, mit miért szeretnénk elérni, az önáltatás és a belső ellentmondásokból fakadó feszültség szinte borítékolható. Én egész biztosan nem kezdenék célkitűzésbe, amíg nem rendelkezem magas fokú önismerettel.

A veszélyessége pedig abban áll, hogy az ember, aki megpróbál minden körülmények közt pozitív maradni, hajlamos elfojtani magában a negatív érzéseit, mert fél tőle, hogy azok megakadályoznák az új autó bevonzását. Tudom, mert én is beleestem ebbe a hibába. Ezzel csak az a baj, hogy feszültséget generál, továbbá rengeteg energiát felemészt azt a sok negatívumot újra meg újra visszanyomkodni tudatunk süppedős iszapjába. Érzelmeink tudatosítása és megélése alapvető fontosságú, ezt pedig lehet, hogy megint csak nem mindegyik self-help guru köti a közönsége orrára (tisztelet a kivételnek).

Akkor most mi is az a vonzás törvénye és hogy jön a coachinghoz?

A második kérdésre válaszolok először: sehogy. Attól nem lesz valaki coach, hogy ír egy könyvet arról, hogy hogyan készíts látványtáblát, és vice versa. (Én sem mint coach írom ezt a cikket, hanem mint olyasvalaki, aki sokat foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehet a legtöbb mindent kihozni egy darab emberi életből.)

Tapasztalatból mondom, hogy az életben rengeteg-rengeteg minden múlik a hozzáállásunkon, az én-képünkön, stb. Ilyen értelemben a belső világunk valóban tükröződni fog életünk eseményeiben, vagyis talán inkább abban, ahogyan megéljük őket. Azzal is teljesen egyet értek, hogy konkrét, kézzel fogható célok szükségesek az előrehaladáshoz. Ha tudom, mit akarok, nagy valószínűséggel azt is tudni fogom, mit tehetek érte.

Attól azonban óva intek mindenkit, hogy olyan célokat tűzzön ki, amelyek nem reálisak az adott pillanatban, ezek ugyanis frusztrálttá tesznek minket, és nem hogy növelnék az önbizalmunkat, még csökkenthetik is azt. Ha én havi nettó 95.000-et keresek, de jövő hónapban már milliós bevételt tűzök ki magam elé,  könnyedén lehet, hogy csalódni fogok. Nem szeretnék nagyon belefolyni a hatékony célkitűzés elméletébe, fontos azonban, hogy elkülönítsük a célokat az álmodozástól. Félreértés ne essék, az álmodozás egy remek dolog, és fontos is, hogy tudjunk álmodozni, egy cél azonban olyasvalami, amiért itt és most tenni is tudok. Teljesen oké, ha milliókról álmodozom, de fontos észnél lenni, és tudni, hogy mikorra reális az hogy én ezt meg is ugrom.

Pontosítsunk néhány dolgot

Végezetül nézzünk meg néhány közkedvelt állítást népszerű önfejlesztő guruk könyveiből (vagy amelyeket ezekből esetleg leszűrhetünk), és pontosítsuk kicsit, mit is jelentenek, mielőtt komolyan félrevezetnénk magunkat.

“Bármit elérhetsz, amit kitűzöl magad elé.” – A megállapítás 95%-ban korrekt, ennek az ára azonban vér és veríték. Nagyot álmodni remek, ugyanakkor a nagy álmok nagy áldozatot is követelnek. Ha pl. szomfonikus zenekarban szeretnél játszani, gyakorolj minden reggel munka előtt három órát, majd este megint hármat, mikor hazajössz. Tíz év múlva beszéljünk.

“Az univerzum szeret és támogat.” – Ezzel az állítással nem igazán lehet mit kezdeni. Egy pozitív, szerető  világképnek (Istenképnek, ha úgy tetszik) nagyon komoly előnyei lehetnek bizonyos embereknél. Még ha az állítás valójában nem is igaz, maga a hit hatalmas erőt képvisel és önbeteljesítő jóslatként viselkedik: az illető tényleg könnyebben veheti a kihívásait.

“Az ember folyamatos növekedésre teremtetett.” – Igen és nem. Ha a folyamatos növekedés az egyre több pénz és egyre nagyobb ház hajhászását jelenti, akkor úgy vélem, ez az elgondolás csupán kapitalista világunk mellékterméke, és ráadásul még csak nem is hasznos. Ha azonban azt értjük alatta, hogy az emberben megvan a képesség, hogy folyamatosan tanuljon, fejlessze képességeit, személyiségét, stb. már inkább egyet tudok vele érteni. Fontos tudni, hogy a “több” felhalmozása általában nem tesz automatikusan boldogabbá.

“Életünk sikere abban mérhető, hogy elértük-e a céljainkat.” – Nem, nem, nem, nem, és nem. Nyilván ahány ember, annyiféle elgondolás az élet értelmét és célját illetően, nekem speciel az elsődleges célom az, hogy minél pozitívabb szubjektív élményeket éljek meg. A célok segíthetik az élmények pozitívabbá válását, azonban ugyanakkora kárt is okozhatnak, ha egyfajta feltételként tekintünk rájuk, vagy netán kötelességként (tudom, mert ebbe is beleestem már).

A célok, ha igazán őszinte akarok lenni, abszolút másodlagosak. Ezt az is jól tükrözi, hogy ami az egyik embernek életcél, az a másiknak ostobaság és vice versa. Az célkitűzés egy nagy játék, senkit nem érdekel, ha végül nem jön be valami. Attól még az életed nem lesz értelmetlen, ha pedig mégis így érzed, gondold át még egyszer a dolgot. Valóban jó érzés minden erőnket beleadva küzdeni valamiért, csak vigyázzunk, nehogy kellemetlen küszködésbe csapjon át. A határvonal sajnos elég homályos.

Lezárásként szeretném hangsúlyozni, mennyire fontos az, hogy ne vegyünk mindent azonnal készpénznek, amit egy online szemináriumon az orrunkra kötnek. Tény és való, hogy a motivációs előadások sok szempontból hasznosak, és a pozitív hozzáállás (egészséges keretek közt) szintén elég tuti ütőkártya tud lenni az ember kezében. A nagy cékitűzések és vizualizálások közepette azonban legyünk észnél, és fordítsunk legalább annyi (ha nem több) energiát önmagunk megismerésére. Mi motivál? Miért akarom én ezt? Hogy vagyok én azzal, ha nem úgy lesz? Stb.

Fontos, hogy ne csak motiváljunk, hanem oktassunk is. Hogy mit? Önismeretet, önreflexiót, érzelmi intelligenciát, tudatosságot, és hasonlóakat. Ha ezt egy előadó megteszi, remek, ha nem, kérd vissza a pénzed. Ne akarjunk motivált csimpánzokat kitermelni a közönségünkből, mutassuk meg inkább nekik, hogyan válhatnak magas fokú önismerettel rendelkező, asszertív, érző, önállóan gondolkodó, és nem utolsó sorban egyedi személyiségekké.

Spirituális megvilágosodás – Egy gyakorlatias megközelítés

Mai cikkemben a spiritualitásról és az ún. “megvilágosodásról” írok egy színtisztán gyakorlati nézőpontból. Hosszú évek óta tanulmányozom a különféle spirituális tanításokat, és szeretném megosztani veled is mindazt, amit ennek kapcsán megértettem. A spiritualitás véleményem szerint nem valami elvont filozófia, sokkal inkább egy praktikus eszköz, amely sok szempontból hasznodra lehet.

Az “Ego”

Kezdjük az elején. Spirituális értelemben az ego nem ugyanaz, mint a pszichológiában. A különféle tanítók olykor maguk is különböző dolgokat értenek alatta. Az én szóhasználatomban az ego az egyén teljes személyiségszerkezetét jelenti (néha ezt a megnevezést is használom).

Az ego magába foglalja mindazt, amit egy személy saját személyiségének tulajdonít, vagy amivel definiálja magát. Az életkor, a vallási hovatartozás, a nemzetiség, szakma, stílus, preferenciák, stb. ugyanúgy ide értendő ebben az összefüggésben. A tárgyi vagyon ugyanúgy az ego részét képzi, hiszen a házunkat, az autónkat, stb. a magunkénak érezzük, és fájdalmat tapasztalunk, ha ezeket elveszítjük.

Meg kell említenünk az énképünket is, vagyis azt, ahogyan önmagunkat látjuk, érzékeljük. Ez alapjaiban meghatározza, hogyan éljük az életünket, és hogyan működünk egy csoporton belül. Tágabb értelemben pedig a test és az elme is tekinthető az ego részének.

Ez mind tehát az ego. A legtöbb mester arra int minket, hogy az ego, mint olyan nem más, mint mentális alakzatok halmaza, mögöttes lényegi valóság nélkül. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb fent említett dolog csupán azért létezik, mert azt gondoljuk róla. (Ez sokkal bővebb kifejtést érdemelne talán, de jelen cikkem keretei ezt nem teszik lehetővé.) Ezen kívül azt is a figyelmünkbe ajánlják, hogy ezek a dolgok nem azonosak azzal, amik valójában vagyunk, csupán elfedik azt. Ha tehát elveszíted a házad, vagy szakmát váltasz, a lényeged attól még sértetlen, érintetlen marad.

Az ego pozitív és negatív oldala

A legtöbb spirituális tradícióból kihámozható, hogy az ember nem más, mint az egója, és még valami mögötte, amiről azonban csak halvány sejtéseink vannak. Ez a valami nagyon is elérhető és megtapasztalható, csak épp nem feltétlenül vagyunk képesek jól körülírni, mi is az. Az, hogy van egy személyiségszerkezetünk, részben hasznos részben pedig káros.

Az egyik hasznos tulajdonsága, hogy segítségével tudunk élni és működni a világban és a társadalomban. Nem csak hogy működni tudunk, de még érzéki gyönyöröket is képesek vagyunk megélni. Véleményem szerint egyes pozitív érzések is az egótól származnak, pl. a büszkeség és a sikerélmény. Ezeken kívül még számos dolgot említhetnénk, például, hogy képesek vagyunk karriert építeni, hogy vágyunk a tudásra és a megismerésre, stb.

A negatív oldalon viszont meg kell említenünk a kevésbé pozitív érzelmeinket, mint például a düh, a depresszió, a féltékenység, a sértettség, az idegesség, a kielégületlenség, a magány, a közöny, stb. Sok spirituális mester, akik az ego teljes megtagadását és eldobását hirdetik, azzal érvelnek, hogy megszabadulhatunk mindezen kellemetlen érzésektől. Igen ám, de egy sor pozitív érzéstől is megfosztjuk magunkat. Én személy szerint szeretek úgy gondolni az egóra, mint egy ajándékcsomagra, amiben van jó is és rossz is (és ez a kettő talán épp egyensúlyban van, ki tudja).

Társadalmi szinten az ego vezethet elnyomáshoz, rasszizmushoz, kizsákmányoláshoz és bűnözéshez. Végezetül ne feledkezzünk meg a függőségektől, a túlzásokról, illetve a fóbiáktól, amelyek szintén az ego melléktermékei.

Az ego tényleg nem lehet soha teljes mértékben funkcionális?

Funkcionális alatt itt azt értem, hogy mennyire segít minket hozzá, hogy boldoguljunk és kellemes élményekkel gazdagodjunk az életben. Ennek fényében tehát a pozitív-negatív oldal helyett azt is mondhatjuk, hogy az ego bizonyos szempontból funkcionális, más szempontból viszont diszfunkcionális, vagyis a mi boldogságunk ellen dolgozik. Fantasztikus lenne, ha egyszerűen minimalizálhatnánk az ego diszfunkcionális oldalát, hogy minél több tered adjunka  funkcionálisnak. Hogy ez lehetséges-e? Nem tudom, de remélem, hogy az. (A spirituális tanítók többsége talán nem értene egyet vele.)

Ha ez sikerülne, úgy élvezhetnénk ki személyiségünk pozitív aspektusait, hogy a negatívak közben nem rondítanak bele. De gondolj csak bele: ha valami jó dolog ért, mennyi ideig voltál tőle boldog? Sajnos én azt tapasztaltam, hogy egy idő után a a legjobb jóhoz is hozzászokunk, és a kezdeti örömöt felváltja az unalom. Mintha a személyiség tényleg arra lenne programozva, hogy soha ne leljen tartós kielégülésre. Ezen kívül pedig van egy másik dolog is.

A problémák gyökrere: azonosulás

Eckhart Tolle gyönyörűen ír Az új Föld című művében az azonosulás problematikájáról. Az emberi személyiségszerkezet, az ego igencsak szereti azonosítani magát egy-egy fizikai formával. Ez praktikusan azt jelenti, hogy az “Én” gondolata keveredik egy másik mentális alakzattal (pl. egy foglalkozással, egy névvel, vagy éppen a dolgokkal, amelyeket birtokolunk). Ebből kifolyólag pedig (tudatosan vagy tudat alatt) azt gondolhatjuk, “ez vagyok én”, vagy “ez része annak, aki vagyok”. 

Spirituális tanulmányaim azt mondatják velem, hogy ezek egyike sem lehet igaz. Egyrészt, amikkel az ember általában azonosítja magát, azok vagy egyszerűen gondolatok (egy szakmát pl. nem tudunk megfogni), vagy könnyen elvehetik tőlünk. A legtöbb tanító abban látja az ego veszélyét, hogy amint egy szeretett dologtól vagy személytől meg kell válnunk, szenvedünk miatta, rosszabb esetben pedig folyamatos fenyegetettséget érzünk, hogy azt a valamit egy nap elveszítjük (pl. féltékenység).

Az azonosulás / ragaszkodás és elengedés témájával is hosszú köteteket meg lehetne tölteni, de itt és most ennél mélyebbre nem szándékozom menni.

Mi a spirituális megvilágosodás?

A “megvilágosodás” fogalmát is sokan sokféle képpen értelmezik, én most azt a definíciót fogom ismertetni veled, amelyik nekem a leghazsnosnabbnak bizonyult. Eszerint pedig a megvilágosodás annyit tesz, mint közvetlenül megtapasztalni, hogy az ego nem az aki, valójában vagyok. Megtapasztalni azt a valamit, ami mögötte van, és attól kezdve ezzel a tudással élni tovább. Ekkor az ember belátja az ego valódi természetét, amely illuzorikusnak mondható.

Ez sokkal inkább egy folyamat, mint egy egyszeri történés. A figyelmemet fokozatosan kell átirányítanom arra a valamire, ami a személyiségem mögött meghúzódik. Eközben az egóval való önazonosítás fokozatosan gyengül, míg végül teljesen megszűnik.

Amikor meggyengül az önazonosítás, a személyiség valamennyi káros aspektusa veszít erejéből. Már nem vagyok annyira indulatos, annyira féltékeny, stb. mert egyszerűen értem és érzem, hogy az egész nem is olyan lényeges. A “szenvedés”, ahogy a Buddha fogalmaz, csökken. Namármost, ez azt jelenti, hogy fel kell adnom a személyiségemmel járó minden pozitívumot is? A válaszom az, hogy nem.

A megvilágosodás folyamata során a személyiség nem szűnik meg, egyszerűen csak az egyén meghaladja azt. Az ego onnantól nem kereteket szab az egyén működésének, hanem egy eszköz lesz a kezében. Egy eszköz, melyet használhat, de le is tehet, ha épp nincs ré szüksége. (Ezt nevezik “transzcendálásnak” vagy meghaladásnak.) A hangsúly a választás lehetőségén van. Ha előadást szeretnék tartani, előveszem a személyiségem, hogy hatást gyakoroljak, ha viszont érzem, hogy elönt a düh vagy épp unatkozom, visszalépek belőle, és békére lelek.

A spirituális megvilágosodás tehát egy egyszerű szemléletváltás. A figyelem áttevődik az egóról valami másra, valami sokkal mélyebbre és hatalmasabbra. Ezt a valamit sokféleképpen nevezhetjük, azonban valamennyi elnevezéshez tapadnak már bizonyos konnotációk, így egyiket sem fogom használni. Hogy hogyan érhető el ez a szemléletváltás? Sokféle módszert kidolgoztak már, de ezek ismertetése szintén nem tartozik a mostani cikk tárgykörébe. Talán egy másik alkalommal írok róluk.

Megvilágosodás után

Remélem látod már, hogy ez a megvilágosodás dolog korántsem olyan megfoghatatlan. És legfőképpen nem csak a világtól elvonult szerzetesek kiváltsága. No de mi történik miután az ember átmegy ezen a folyamaton? Valójában semmi kirívó. Ezt igazán az illető érzi belülről. Nagyjából ugyanazt csináljuk, mint előtte, csak éppen tudatában vagyunk bizonyos dolgoknak. Az életet kevésbé vesszük komolyan, kevesebbet aggódunk, és talán általánosan jobb a közérzetünk. De még ez sem feltétlenül. Ugyanúgy lesznek érzéseink, pozitívak és negatívak egyaránt, csak már kevésbé fognak érdekelni, mint azelőtt.

Amit fontosnak tartok elmondani, hogy szükségleteink és vágyaink ugyanúgy lesznek. Ugyanúgy fogunk enni és WC-re járni. Jó eséllyel nem fogsz tehát egy hegytetőn meditálni egész hátralévő életedben (noha természetesen megteheted, ha úgy érzed, ez lesz számodra a legmegfelelőbb). Talán hatékonyabb leszel és empatikusabb. Talán kevésbé fogsz hirtelen reagálni dolgokra, heves érzelmi kísérettel. Ha pedig nagyon feldühítenek, alkalmasint kevésbé fogod leordítani az illető fejét, mert ár lehetőséged lesz mederbe terelni, és úgy kiadni, hogy azzal ne árts senkinek.

Még egyszer, ez egy folyamat, és minél többet gyakorlunk, annál könnyebben fog menni.