Segítség! Mit gondol rólam a coachom?!

„Ez de hülye…”

„Most komolyan ez a baja?”

„Nem igaz, hogy még erre sem tud válaszolni…”

– ilyen és ezekhez hasonló feltételezéseket kapok ügyfelektől, akikben felmerül, vajon mit gondolok róluk és az ülésen tanúsított munkájukról. Mai cikkemben lerántom a leplet mindarról, ami egy coach fejében lejátszódik egy-egy ülés során.

A coaching üzemmód

Röviden összefoglalom, mit gondol egy coach a klienséről: 1.) hogy OK úgy ahogy van, 2.) hogy egy teljes, egész ember, aki meg tud állni a saját lábán, 3.) hogy szakértője az életének és a témájának, és végül 4.) hogy a válaszok, amelyeket keres, ott vannak benne. Ezen kívül az alábbi elvárásokat támasztja a coach az ügyfele elé: semmilyet. Végezetül, az alábbi módon értékeli a coach ügyfele válaszait: sehogy. Nos, ha ez ilyen egyszerű, miért írok erről egy egész cikket? Mert a legtöbben ezt nem fogadják el ilyen könnyen.

Egy coach az átlagember empátiájának 50-szeresével rendelkezik (ez nem tudományos adat), ami képessé teszi őt arra, hogy ítélkezés helyett őszinte érdeklődéssel figyelje ügyfelét. A legtöbben túlságosan is beleszoktunk abba, hogy mindenhez kommentet fűzünk, amit látunk vagy hallunk, így elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ezt valaki nem teszi meg.  Pedig lássatok csodát…

Én, mint coach, perverz módon abban lelek örömöt, hogy képes vagyok megérteni az ügyfelem, és egy idő után egyszerűen megsejteni, milyen kérdés vinné őt előbbre, hogy jobban lássa saját helyzetét. A coach tehát nem azért kérdez, hogy aztán kiértékelje a választ, egyszerűen csak kíváncsi, mit kezd vele az ügyfél. Akkor teszünk fel egy kérdést, ha valami azt súgja, hogy az a kliens hasznára fog válni. De hogy milyen módon, ahhoz már nem fűzünk elvárásokat.

„De valamire biztos gondoltál” – hangzik az egyik gyakori ellenvetés. És tényleg! Arra, hogy valamit majd biztos válaszolni fogsz 🙂

Ha van valami koncepció, azt egy etikus coach őszintén kimondja, valahogy így: „Most olyan érzésem van, mintha ez a két eset valójában ugyanarról szólna: hogy én, Gipsz Jakab, nem merek kiállni magamért. Te hogy érzed ezt?”

Megfelelési kényszer

Az iskolában jó hamar megtanultuk, hogy ha valaki kérdez, azt azért teszi, hogy felmérje a tudásunkat. Megszoktuk, hogy van egy jó válasz, és vannak rossz válaszok. Többen kifejezetten óvatosan kezdik megválaszolni a kérdéseimet, legalább is az első ülések alkalmával. Nézik az arcom, hogy vajon elégedett vagyok-e. Mivel nem sok mindent látnak, elbizonytalanodnak, esetleg kétségbe esnek. Ilyenkor szoktam finoman emlékeztetni őket, hogy nem az iskolapadban ülnek.

Egy coaching ülésen nincsenek jó és rossz válaszok. A „nem tudom”-ért nem jár egyes, visszakérdezni ér, sőt mi több, a válaszadást el is lehet utasítani. Ez mind teljesen rendben van.

Egy jó coach nem támogatja az efféle megfelelési játszmák fennállását, sem azzal, hogy neheztelően szusszant egyet, ha az ügyfél nem válaszol, sem azzal, hogy elismerően bólogat, ha meg igen. Minden az ügyfélért van, mindenből ő tanul, ő húz hasznot, a tudásából és a nem tudásából egyaránt. A coach ilyen szempontból nem érintett abban, hogy az ügyfél hogyan dolgozik, ahhoz sem fűződik tehát érdeke, hogy megítélje őt vagy az általa elmondottakat.

„Hogy szól ez rólad?”

Gyakran, ha azt gondoljuk, hogy mások megítélnek minket, az abban gyökerezik, hogy mi magunk ítélkezünk önmagunk fölött. Épp emiatt, szívesen visszairányítom ilyenkor az ügyfelek figyelmét önmagukra. Vajon ők mit gondolnak saját magukról? Vajon ők mennyire elégedettek saját válaszaikkal? Kinek vagy minek próbálnak megfelelni? És hogy lesz hasznos számukra az, ha ezt hangosan ki is mondják?

Érdemes időt szánni az ügyfél rejtett elvárásainak és félelmeinek felderítésére, ha ezeket ugyanis megdolgozzuk, az gördülékenyebb és eredményesebb együttműködést tesz lehetővé, illetve őszintébb kapcsolódást.

Egy kis bennfentes infó…

De most akkor egy coach mindenkit szeret és mindenki szimpatikus neki? Egyáltalán nem. Sokakhoz tud kapcsolódni, hiszen nyitottságra és elfogadásra képezték ki, de az korántsem igaz, hogy bárkivel képesek lennénk együtt dolgozni. Elárulok egy titkot: az ismerkedő beszélgetésen nem csak az ügyfél teszi le a voksát a coach mellett, hanem fordítva is.

A coachnak is el kell döntenie, vajon képes-e szimpatizálni leendő ügyfelével (általában egyébként képesek vagyunk), és amint belül igent mondott rá, már csak egy dolog fogja érdekelni: Hogyan lesz ennek az embernek jó?

Egy saját megélés

Számomra a coaching egy nagyon mély és nagyon őszinte vágyat elégít ki: hogy kapcsolódjak egy másik emberi lényhez. Mármint nem a felszínen megragadva, hanem úgy tényleg. (Ez amúgy meglepően nehéz egy olyan világban, ahol a formalitás és az érdekek szerepe ilyen jelentős.)

Mindig örülök, amikor új kliens jön, és hatalmas élmény megtapasztalni, hogy különböző emberek hányféle különböző módon működtetik az életüket. A legtöbb ügyfelem nagyon meg tudom kedvelni, és nagyon sokad ad emberileg, amikor látom, hogy eljutnak valahová. Az ő oldalukon állok, értük dolgozom, és sosem gondolnék rájuk negatívan.

Ó és még egy dolog: coachként nincs rajtam a kényszer, hogy eldöntsem, hogy amit hallok, azzal egyébként úgy „civilként” egyetértek-e vagy sem. Ez a fajta nyitottság és tisztaság pedig külön ajándék számomra a coachingban.

Nos tehát, én így állok az ügyfeleimhez és a coachinghoz így általánosságban, és szerintem a legtöbben hasonlóan vagyunk ezzel.