Hogy viszonyul a tanításhoz egy olyasvalaki, aki sosem volt tanár?

Ezúttal kicsit más vizekre evezek (mármint a szokásos coachos témákhoz képest), és ezúttal, mint tanár(féleség) osztok meg veletek néhány gondolatot tanulásról, tanításról és önmagamról. Sokan sok mindent kérdeztetek már tőlem (elsősorban diákjaim és kollégák) ilyesmi témában, így úgy döntöttem, összeszedem a kedvenc kérdéseimet, és persze meg is válaszolom őket. Csapjunk is bele!

Hogyan kezdtél tanítani?

Diplomatikus kérdés azoktól, akik tudják, hogy nem szeretem magam „tanár”-nak nevezni. (Bocsánat, még nagyon élénken él bennem a középsulis tanáraverzió + tanári végzettségem sincs.) A történet röviden annyi, hogy 16 éves voltam talán, amikor (egyébként mások unszolására) elkezdtem angolt korrepetálni, ami aztán valahogy rajtam ragadt. A nyelvek mindig is jól mentek, a tanítás meg… Mondjuk, hogy sok mindent kitapasztaltam útközben, így kb. 10 év távlatából már úgy érzem, ahhoz is értek valamennyire 🙂

Mi a legfontosabb számodra, amikor tanítasz?

Nem tudok kibújni a coach bőrömből sem, így a személyes kapcsolatot teszem első helyre. Mindennek az alapja számomra, hogy emberek vagyunk, szükségünk van egymásra, és hihetetlenül motiváló tud lenni, ha ott van valaki velünk, akinek fontos, hogy mi elsajátítunk-e egy képességet vagy sem. Aki érdeklődik, bíztat, elismer, kijavít és ad egy fajta szemléletet. Ironikus módon egész életemben tanár nélkül tanultam, szinte mindent. Mostanában kezdtem rájönni, mennyire más tud lenni, ha nem csak magamra vagyok utalva. Jó tanárt véleményem szerint nem a megfelelő tudás megléte vagy hiánya miatt nehéz találni, inkább amiatt, hogy személyiségben mennyire passzolunk (vagy mennyire nem). Sok negatív tapasztalatot hallottam már tanulóktól…

Mi a legnagyobb erősséged a tanításban?

Amit a legjobban élvezek talán így minden dolgok közül, az az, ha fogok egy adott információmennyiséget, feldolgozom, átrendezem, és továbbadom olyan formában, hogy az könnyebben befogadható másoknak. Azt hiszem, ebben vagyok igazán jó. Egy élő információfeldolgozó-állomás vagyok, ami talán a rendszerszemléletemnek köszönhető. Az emberek értik, amit elmagyarázok, vagy ha mégsem, kihívásként élem meg. Megtalálni az utat valaki megértéséhez annyi, mint rájönni a kombinációra, amellyel egy bonyolult zár nyílik.

Hogyan látod a tanítás (mondjuk a nyelvtanítás) jövőjét?

Tök jó, hogy ennyi király nyelvtanulós applikáció elérhető manapság, de ezek szerintem sosem fogják pótolni a jó öreg „mester és tanítvány” felállás varázsát. Talán épp ellenkezőleg. Ahogy szép lassan elidegenedünk egymástól, a nyelvóra akár egy társas élménnyé is válhat. Ahogy már mondtam, én elég sok mindent megtanultam magamtól, és biztosan másoknak is működik ez a fajta megközelítés, ugyanakkor a többségnek talán pont nem.  

Miért mondják szerinted, hogy a közoktatásban nehéz megtanulni egy nyelvet?

Nehéznek nem nehéz, csak tizenéves fejjel az embert (általában) pont nem érdekli az egész, így nem is úgy áll hozzá, hogy annak számottevő eredménye legyen. Az egész közoktatás azért nem hatékony, mert „kötelező”, vagyis nem használja ki az ember természetes belső motivációit (amelyek ennyi idősen amúgy is lehet, hogy tök mást diktálnak). Én eléggé szerettem az angolt a suliban, ugyanakkor a nyelvi készségeim nagy részét videojátékokból szedtem össze. (Ugye-ugye, hogy ki mire motivált…)

Hogy lettél a svédországi magyarok bennfentes magántanára? 🙂

Ezt azért így nem jelenteném ki, bár lehet, hogy többen így gondolnak rám. Évekig úgy terveztem, hogy Svédországban folytatom az életem, amikor viszont meggondoltam magam, már ott álltam nyelvvizsgával a kezemben, és mivel nagyon szerettem a nyelvet, semmi esetre sem akartam elveszíteni a megszerzett tudást. A jól bevált megoldásomat alkalmaztam: elkezdtem tanítani. Valamiféle sugallat vezetett el talán a megfelelő online közösségekhez, ahol sok-sok kint élő magyarral kerültem kapcsolatba, akik mind örültek, jöhetnek hozzám tanulni (interneten keresztül persze). Sok nagyszerű emberrel volt szerencsém azóta együtt dolgozni, és többen már kifejezetten ajánlás útján jutottak el hozzám. Mindig megtisztelt, ha valaki továbbajánlott. Jól esik, ha hasznos tudok lenni, és a tanulók szívesen gondolnak rám.

Mit mindent tanítottál eddig és mi a terved a jövőre?

Noha angollal kezdtem, hamar jött mellé a matek és a fizika (műszakis múltamnak hála). A sztenderd angol-spanyol-svéd kombó viszonylag új keletű, sokáig tanítottam portugált is, illetve egyetlen olasz és egyetlen német órát is sikerült megnyernem magamnak (helyettesítés), de ezekhez nem állítom, hogy értenék is. Jelenlegi célom, hogy neuroanatómiát tanítsak egyetemistáknak.

Egy ütős önismereti gyakorlat az új évre

Itt az újév, a nagy fogadalmak és változások ideje. Elhatározásokkal azonban nem sokra megyünk, ha nem vagyunk tisztában saját magunkkal, és azzal, hogy mit miért teszünk, egyszóval, ha hiányzik a megfelelő önismeretünk. A mai rövid cikkemben egy kis önismereti kalandozásra invitálok mindenkit, amely talán érdekes gondolatokat szül majd. A következő gyakorlatnak nem célja, hogy analizáljon, sem az, hogy megváltoztasson bármilyen értelemben. Egy egyszerű kísérlet lesz csupán, amelyben nincsenek jó és rossz válaszok, csupán tanulság (remélhetőleg).

A gyakorlat első lépéseként gondolkodj el kérlek azon, hogy milyen is vagy TE valójában. Mi az, ami elsőnek eszedbe jut önmagadról, a működésedről, a preferenciáidról, stb. Segítségképpen itt van néhány támpont: Milyen tulajdonságokkal rendelkezel? Milyen körülmények között működsz a legjobban? Mi akadályoz a leginkább? Mások milyennek látnak? Mik az erősségeid és a gyengeségeid?

Ezek közül (vagy ezeket ötvözve), mi az az EGY dolog, amit a legbiztosabban tudsz magadról? Ami már gyerekkorod óta nyilvánvaló volt saját magad és mások számára is? Olyasmit keresünk, ami úgy meghatároz téged, mint a széket a négy lába és a támlája. Ami mindig minden körülmények között igaz rád. Megvan? Remek, akkor folytassuk!

Most képzeld el, mi van akkor, ha ez az egy dolog, amire gondoltál, valójában nem igaz. Egész egyszerű hazugság. (Nem állítjuk, hogy így van, csak eljátszunk a gondolattal.) Mennyiben és mit változtatna meg konkrétan, ha kiderülne számodra, hogy amiben ennyire hiszel önmagaddal kapcsolatban nem valós. Mi válna lehetségessé számodra, amit most nem érzel annak? Mitől esnél el, ami most megvan? Összességében, milyen érzést kelt benned ez a gondolat: inkább kellemes vagy aggasztó? Szánj néhány percet arra, hogy elképzeld, hogy néznének ki a mindennapjaid, ha valami tényleg véglegesen és visszafordíthatatlanul megcáfolná azt, amit önmagadról gondolsz. Melyik valóság szimpatikusabb: ez, vagy az, amelyikben most élsz?

Boldog újévet!

Gyakori gondolkodási torzítások, melyek megnehezítik az életünket – és ezek korrigálása

A mai cikkemben egy olyan technikát mutatok be, amelyet bárki könnyedén használhat a mindennapokban is. A kognitív terápia elméletéből kölcsönzött gondolati torzításokról van szó. A velük való munka coaching üléseim során is igen hasznosnak bizonyul, ugyanakkor gondolatainkat coach nélkül is meg tudjuk figyelni.

Az alapfeltevésünk itt nem más, mint hogy amit gondolunk, és ahogyan gondolkodunk, az hatással van arra, ahogyan érezzük magunkat, és ahogyan cselekszünk. Ha az alább felsorolt torzításokat fülön csípjük és valami konstruktívabb elgondolással helyettesítjük, kellemes változásoknak nézhetünk elébe, ami közérzetünket és életminőségünket illeti.

1. „Minden vagy semmi” gondolkodás – E torzításnak hála a világot fekete-fehérben látjuk. Valami vagy tökéletes, vagy kudarc. Egy személy vagy jólelkű, vagy alávaló, és e kettő közt nincs semmi. Fontos, hogy tisztában legyünk a végletek közötti átmenetekkel, színekkel, árnyalatokkal, hiszen a világ sosem csak végletekből áll. Egy sor kellemetlen érzést megsprórolunk magunknak, ha tisztán és objektíven látjuk a legkisebb elért “jó”-t is.

Mit tehetünk, ha felismerjük magunkban a „minden vagy semmi” gondolkodást? Tegyük fel az alábbi kérdéseket magunknak: Milyen árnyalatok lehetnek e két véglet közt, amelyekben gondolkodom? Ha valami nem tökéletes, mi lehet az a kevés jó, ami mégis megvan benne? Hogyan lehetne ez a helyzet rosszabb? Egy tízes skálán mennyire jó / rossz most ez a dolog? Mi lenne az eggyel nagyobb és az eggyel kisebb érték? Ha ez a személy saját magára, mint jó szándékú, jólelkű egyénre gondol, vajon hogyan magyarázza?

2. Katasztrofizálás – Amikor katasztrofizálunk, erőteljes negatív elképzeléseket vetítünk ki a jövőbe, ugyanakkor figyelmen kívül hagyunk sokkal valószínűbb eshetőségeket. Ki ne érezte volna már, hogy meg fog bukni egy vizsgán, vagy, hogy az előadása kész kudarc lesz? A valóság az esetek túlnyomó többségében ennél sokkal kevésbé drasztikus.

Hogyan váltsunk pozitívabb és realisztikusabb szemléletmódra, ha katasztrofizáláson kapjuk magunkat? Az alábbi kérdések segíthetnek: Mennyire valószínű, hogy ez fog történni? Mások és saját múltbeli tapasztalataim alapján, mi lehetne egy valószínűbb kimenetel? Mi hasznom van abból, hogy így gondolkodom erről a jövőbeli eseményről? Ha ez a túlzóan negatív elgondolás valójában csak segíteni akar, hogyan szeretné ezt megtenni? Mit üzennék neki, milyen elgondolássá változzon, hogy valóban hasznomra legyen és támogasson?

3. A pozitívumok leértékelése – Mi történik akkor, ha a mérleg nyelve indokolatlanul elbillen a negatív dolgok javára, mintha csak a jó dolgok kevesebbet érnének? Közérzetünk bizony megsínyli. Ha beleesünk a 3. számú gondolkodási csapdába, a sikertelenségeinket saját inkompetenciánknak tulajdonítjuk, míg a sikereinket hajlamosak vagyunk a szerencsének vagy kedvező körülményeknek betudni. Ebből következően énképünk és önértékelésünk várát hideg és fekete kövekből építjük, szép színesek helyett.

Mi lehet a kiút egy ilyen attitűdből? Gondolkodjunk el a következő kérdéseken: Hol nem adtam igazságos pontszámokat a kellemes és kellemetlen dolgoknak? Ha a mérleg nyelve a negatívumok felé billen, mit tudnék most a pozitív oldalra pakolni, hogy kiegyenlítsem, esetleg megfordítsam az állást? Mivel magyarázom a sikereimet és a kudarcaimat? Mennyiben hasznos és előremutató számomra ez a magyarázat?

4. Érzelmi érvelés – Ha ilyen torzítással élünk, hagyjuk, hogy egy adott érzés meggyőzzön minket olyasvalamiről, aminek egyébként a tények az ellenkezőjét igazolnák. Gondoljunk csak bele, amikor sorra kapjuk az újabb és újabb megbízásokat, ugyanakkor még mindig úgy érezzük, nem tudunk megállni a saját lábunkon, és ez alapján ítéljük meg önmagunk. A makacs negatív érzések hátterében ilyenkor olyasvalami áll, aminek még nem vagy csak részlegesen vagyunk tudatában. Önismereti munkával illetve terápiával feltárhatjuk rejtett elgondolásainkat és félelmeinket. Vigyázat: Ezek gyakran túlmutatnak a coaching (vagy akár az önreflexió) hatáskörén!

Mit tehetünk mégis? Gondolkodjunk el az alábbiakon: Honnan származik ez a rossz érzés, amikor látszólag minden logikus érv ellene szól? Mikor éreztem hasonlót korábban? Mi lehet a haszna annak, hogy így érzek? Ha ezt az érzést, mint egy kabátot, le tudnám adni a ruhatárban, hogy érezném magam utána, amikor megkönnyebbülten besétálok a koktélpartira?

Mai cikkemben ezt a négy torzító mechanizmust szerettem volna bemutatni. A jövőben több hasonló posztot is tervezek írni, melyekben újabb gondolkodási hibákat és újabb korrigáló kérdéseket veszünk majd sorra. A következő egy hétben bátorítalak, hogy figyeld meg saját gondolkodásod, és amennyiben beazonosítod a fenti négy torzítás valamelyikét, alkalmazd a megadott kérdéseket. Írd meg bátran kommentben vagy üzenetben, mit tapasztaltál!

Ezért ne bánd meg egyetlen döntésed sem

Munkám során sokaktól hallom, hogy bizonyos múltbéli döntéseiket mennyire megbánták, és mi minden lehetne most másképp, ha akkor máshogy cselekszenek. Ez a fajta önvád – azon túl, hogy kellemetlen – negatívan alakítja énképünket, továbbá általában igen hatékonyan szabotál minket jelenlegi lehetőségeink kiaknázásában. Coachként nem szólalhatok fel, hogy „na de ácsi, ezt azért gondoljuk át…”, mai cikkemet viszont annak szentelem, hogy megosszam saját filozófiámat múltbeli döntéseinket illetően (amelyeket esetleg utólag már nem tartunk szerencsésnek). Bízom benne, hogy sokak számára hasznos lesz, és segíteni fog lezárni azt, ami már elmúlt, és újult erővel nekivágni a „most”-nak.

Senki sem dönt rosszul

„Ó, hogy is lehettem ilyen ostoba…” vagy „bárcsak okosabb lettem volna…” – ismerős? Remek, akkor megvan a közös kiindulópontunk. Én is mondtam már ezt magamnak, de már egy ideje nem teszem. Hogy miért? Mert rájöttem, hogy 1.) nem voltam ostoba, és 2.) nem, nem lehettem volna okosabb. Más ember voltam, mint ma, ami természetes. Az, hogy egy döntést a mai énem máshogy hozna meg, nem jelenti azt, hogy akkor és ott, amikor meghoztam, helytelen volt. Nem volt az. Sőt, akkor és ott az volt a legjobb döntés, amit meg tudtam hozni, mindegy, mi volt a motivációm. Ezt azért gondolom így, mert hiszek abban, hogy mindenki a lehető legjobb belátása szerint dönt, szem előtt tartva saját- és mások érdekeit. Az információink lehetnek hiányosak, a szándékaink azonban nem lehetnek mások, csakis a legjobbak – legalább is ez az én véleményem.

Fontosnak tartom tehát, hogy elkülönítsük jelenlegi és múltbeli önmagunkat, tudatosítsuk, hogy kik voltunk akkor, amikor egy-egy döntést meghoztunk, majd gyakoroljunk némi empátiát akkori énünkkel szemben. Egy saját példával élve, engem sokáig nem érdekelt, mivel fogok foglalkozni, milyen karriert szeretnék magamnak. Ennek meg is lett az eredménye (az első egyetemet négy hónap után hagytam ott, a másodikat elvégeztem ugyan, de jelenleg egy harmadik és egy negyedik dologgal foglalkozom). Ugyanakkor tudom és átérzem, hogy a tizenéves énemet merőben más dolgok foglalkoztatták, és egyáltalán nem hibáztatom emiatt.

Nehéz „előre” dolgozni

Ha azt mondom neked, hogy tíz éven belül maori házastársad lesz, és kint fogtok élni és gyerekeket nevelni, elkezdenél maoriul tanulni, amikor most is ki vannak töltve a napjaid? (Ezt komolyan kérdezem, nem azt akarom, hogy minden áron nemmel válaszolj.) Tegyük fel, hogy a maori nyelv nagyon nehéz és te még angolból se voltál jó sosem… Be kéne iratkozni egy nyelviskolába, nem gondolod? Akármit is válaszolsz, képzeld el, hogy tíz évvel ezelőtti önmagad mit válaszolna, ha elé állnál és közölnéd vele, hogy ilyen és ilyen kihívásokkal fog szembe nézni. Vajon komolyan venné? Vajon másképp csinálna dolgokat? De vigyázz, ne a saját fejeddel gondolkozz, hanem az akkori önmagadéval!

Értelem szerűen érdemes kitekinteni a közeli és távoli jövőbe, amikor meghozunk egy-egy fontosabb döntést, de egyrészt mindent úgysem látunk előre, másrészt meg gyakran a legjelentéktelenebb döntéseink eredményezik a legnagyobb változást hosszú távon. Egy szóval képtelenség mindent számba venni. És még nem is beszéltünk arról, mi van, ha valami most fontos számodra, tíz éve meg egyenesen jelentéktelennek tűnt! Mi az, ami számodra a legkevésbé fontos? A divat? A környezetvédelem? A foci VB? Ha azt mondom neked, hogy öt év múlva játékvezető akarsz majd lenni a VB-n, elkezdesz olyan döntéseket hozni, amelyek közelebb visznek ehhez, még akkor is, ha most az egészet a hátad közepére kívánod? Bármit is válaszolsz, az egy érdekes válasz lesz 🙂

Konklúzió

Én nem kétlem, hogy az életed merőben más lenne, ha egy-egy döntést másképp hoztál volna meg. Lehet, hogy „jobb”-nak vagy „könnyebb”-nek tűnne. Mindazonáltal az a bizonyos döntés (az akkori éned számára) ugyanolyan létjogosultsággal bírt, mint most az, hogy azt kívánod, bárcsak másképp csináltad volna. Ha van ilyen kívánság a szíved mélyén, az egy dolgot jelent: megváltoztál.

Amikor azt mondod, bárcsak így és így döntöttél volna, akkor voltaképp azt kívánod, bárcsak akkor is az lettél volna, aki most vagy – ami képtelenség. Az ember, aki most vagy most tud döntéseket hozni, nem akkor, amikor még nem volt. Annak az embernek pedig, aki akkor voltál minden bizonnyal fogalma sem volt, milyen lesz a jövőbeli énednek lenni, ezért hát meghozta azt a döntést, ami akkor és ott valami miatt a legjobbnak tűnt. De várjunk, nem ezt szeretnéd most is? Azt a döntést meghozni, ami a legjobbnak ígérkezik? Lehet, hogy nem is változtál annyi? 🙂

Nos, mindezek után, hogyan látod a múltbeli döntéseid? Hogyan érzed magad velük kapcsolatban? Ha van is olyan döntés, amit megbántál, jobb most? Vagy esetleg rosszabb? Vagy egy kicsit jobb? Vagy ennek az egésznek semmi értelme? Bármi is az, engem érdekel, és szívesen veszem a visszajelzésed bármilyen formában.

Segítség! Mit gondol rólam a coachom?!

„Ez de hülye…”

„Most komolyan ez a baja?”

„Nem igaz, hogy még erre sem tud válaszolni…”

– ilyen és ezekhez hasonló feltételezéseket kapok ügyfelektől, akikben felmerül, vajon mit gondolok róluk és az ülésen tanúsított munkájukról. Mai cikkemben lerántom a leplet mindarról, ami egy coach fejében lejátszódik egy-egy ülés során.

A coaching üzemmód

Röviden összefoglalom, mit gondol egy coach a klienséről: 1.) hogy OK úgy ahogy van, 2.) hogy egy teljes, egész ember, aki meg tud állni a saját lábán, 3.) hogy szakértője az életének és a témájának, és végül 4.) hogy a válaszok, amelyeket keres, ott vannak benne. Ezen kívül az alábbi elvárásokat támasztja a coach az ügyfele elé: semmilyet. Végezetül, az alábbi módon értékeli a coach ügyfele válaszait: sehogy. Nos, ha ez ilyen egyszerű, miért írok erről egy egész cikket? Mert a legtöbben ezt nem fogadják el ilyen könnyen.

Egy coach az átlagember empátiájának 50-szeresével rendelkezik (ez nem tudományos adat), ami képessé teszi őt arra, hogy ítélkezés helyett őszinte érdeklődéssel figyelje ügyfelét. A legtöbben túlságosan is beleszoktunk abba, hogy mindenhez kommentet fűzünk, amit látunk vagy hallunk, így elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ezt valaki nem teszi meg.  Pedig lássatok csodát…

Én, mint coach, perverz módon abban lelek örömöt, hogy képes vagyok megérteni az ügyfelem, és egy idő után egyszerűen megsejteni, milyen kérdés vinné őt előbbre, hogy jobban lássa saját helyzetét. A coach tehát nem azért kérdez, hogy aztán kiértékelje a választ, egyszerűen csak kíváncsi, mit kezd vele az ügyfél. Akkor teszünk fel egy kérdést, ha valami azt súgja, hogy az a kliens hasznára fog válni. De hogy milyen módon, ahhoz már nem fűzünk elvárásokat.

„De valamire biztos gondoltál” – hangzik az egyik gyakori ellenvetés. És tényleg! Arra, hogy valamit majd biztos válaszolni fogsz 🙂

Ha van valami koncepció, azt egy etikus coach őszintén kimondja, valahogy így: „Most olyan érzésem van, mintha ez a két eset valójában ugyanarról szólna: hogy én, Gipsz Jakab, nem merek kiállni magamért. Te hogy érzed ezt?”

Megfelelési kényszer

Az iskolában jó hamar megtanultuk, hogy ha valaki kérdez, azt azért teszi, hogy felmérje a tudásunkat. Megszoktuk, hogy van egy jó válasz, és vannak rossz válaszok. Többen kifejezetten óvatosan kezdik megválaszolni a kérdéseimet, legalább is az első ülések alkalmával. Nézik az arcom, hogy vajon elégedett vagyok-e. Mivel nem sok mindent látnak, elbizonytalanodnak, esetleg kétségbe esnek. Ilyenkor szoktam finoman emlékeztetni őket, hogy nem az iskolapadban ülnek.

Egy coaching ülésen nincsenek jó és rossz válaszok. A „nem tudom”-ért nem jár egyes, visszakérdezni ér, sőt mi több, a válaszadást el is lehet utasítani. Ez mind teljesen rendben van.

Egy jó coach nem támogatja az efféle megfelelési játszmák fennállását, sem azzal, hogy neheztelően szusszant egyet, ha az ügyfél nem válaszol, sem azzal, hogy elismerően bólogat, ha meg igen. Minden az ügyfélért van, mindenből ő tanul, ő húz hasznot, a tudásából és a nem tudásából egyaránt. A coach ilyen szempontból nem érintett abban, hogy az ügyfél hogyan dolgozik, ahhoz sem fűződik tehát érdeke, hogy megítélje őt vagy az általa elmondottakat.

„Hogy szól ez rólad?”

Gyakran, ha azt gondoljuk, hogy mások megítélnek minket, az abban gyökerezik, hogy mi magunk ítélkezünk önmagunk fölött. Épp emiatt, szívesen visszairányítom ilyenkor az ügyfelek figyelmét önmagukra. Vajon ők mit gondolnak saját magukról? Vajon ők mennyire elégedettek saját válaszaikkal? Kinek vagy minek próbálnak megfelelni? És hogy lesz hasznos számukra az, ha ezt hangosan ki is mondják?

Érdemes időt szánni az ügyfél rejtett elvárásainak és félelmeinek felderítésére, ha ezeket ugyanis megdolgozzuk, az gördülékenyebb és eredményesebb együttműködést tesz lehetővé, illetve őszintébb kapcsolódást.

Egy kis bennfentes infó…

De most akkor egy coach mindenkit szeret és mindenki szimpatikus neki? Egyáltalán nem. Sokakhoz tud kapcsolódni, hiszen nyitottságra és elfogadásra képezték ki, de az korántsem igaz, hogy bárkivel képesek lennénk együtt dolgozni. Elárulok egy titkot: az ismerkedő beszélgetésen nem csak az ügyfél teszi le a voksát a coach mellett, hanem fordítva is.

A coachnak is el kell döntenie, vajon képes-e szimpatizálni leendő ügyfelével (általában egyébként képesek vagyunk), és amint belül igent mondott rá, már csak egy dolog fogja érdekelni: Hogyan lesz ennek az embernek jó?

Egy saját megélés

Számomra a coaching egy nagyon mély és nagyon őszinte vágyat elégít ki: hogy kapcsolódjak egy másik emberi lényhez. Mármint nem a felszínen megragadva, hanem úgy tényleg. (Ez amúgy meglepően nehéz egy olyan világban, ahol a formalitás és az érdekek szerepe ilyen jelentős.)

Mindig örülök, amikor új kliens jön, és hatalmas élmény megtapasztalni, hogy különböző emberek hányféle különböző módon működtetik az életüket. A legtöbb ügyfelem nagyon meg tudom kedvelni, és nagyon sokad ad emberileg, amikor látom, hogy eljutnak valahová. Az ő oldalukon állok, értük dolgozom, és sosem gondolnék rájuk negatívan.

Ó és még egy dolog: coachként nincs rajtam a kényszer, hogy eldöntsem, hogy amit hallok, azzal egyébként úgy „civilként” egyetértek-e vagy sem. Ez a fajta nyitottság és tisztaság pedig külön ajándék számomra a coachingban.

Nos tehát, én így állok az ügyfeleimhez és a coachinghoz így általánosságban, és szerintem a legtöbben hasonlóan vagyunk ezzel.

Öncoaching: Emberi kapcsolatok egy átfogóbb szemszögből

Egyre nagyobb híve vagyok az öncoachingnak, így mai cikkemben folytatom a már megkezdett hagyományt, hogy egy jól megkomponált kérdéssorral bátorítsalak az önvizsgálatra. Egy korábbi cikkemben kifejezetten párkapcsolati témájú kérdéseket írtam össze, a mostani témám pedig a következő: „Hogy vagyok én a többi emberrel és a társadalom / világ egészével?”

Millió egy kérdést fel lehet tenni ezzel kapcsolatban – és érdemes is –, most azonban csupán az a célom, hogy elindítsak benned valamit. Ehhez pedig egy rövidebb kérdéssor is elegendő lesz, némi magyarázattal megtoldva. Reményeim szerint hasznosnak fogod találni a kérdésekre adott válaszaidat, és ha rendszeresen ellátogatsz az oldalamra és követed a hasonló témájú cikkeimet, idővel te magad is ráérzel, milyen kérdések visznek előre személyes fejlődésedben.

Az sem baj, ha valamire nem tudsz válaszolni, a coach kérdések ereje ugyanis nem mindig a válaszokban van, hanem azokban a folyamatokban, amelyeket beindítanak mélyen a tudatodban. Ennyi kis bevezető után következzenek maguk a kérdések!

Mire lenne szükségem, hogy szeretni tudjak másokat itt és most?

„Szeresd felebarátodat, úgy, mint saját magadat” – gyönyörű elgondolás, azonban mondani könnyebb, mint csinálni. Ez a kérdés – ha hagyod megérni – rávilágíthat olyasmire, ami meggátol abban, hogy kifejezd az egyébként benned rejlő szolidaritást. Ó, és még valami: saját magadat egyébként mennyire szereted?

Milyen módokon védelmezem a saját határaimat másokkal szemben? Milyen hasznai vannak ennek? És milyen hátulütői?

Úgy gondolom, a legtöbben védekezünk valamilyen módon, ami teljesen helyénvaló, hisz ha nem tennénk, sokat átgázolnának rajtunk. Azonban ha túl magas és túl vastag falat húzunk magunk köré, az nem csak a többieket tartja kívül (még azokat is, akik egyébként jó szándékkal kérnek bebocsátást), hanem minket is elszigetel tőlük. Hogy megtapasztaljuk a valódi intimitást, érdemes néha leengedni azokat a bizonyos bástyákat.

Mi az, ami fontos számomra ezen a világon? És ha ez nem lenne fontos, mi más lehetne fontos ehelyett?

Az ember értékrendje alapjaiban véve határozza meg tetteit, még akkor is, ha nincs tudatában az illető. Minél inkább megkérdőjelezzük saját értékrendünket annál jobb. Hogy miért? Mert vagy rájövünk, hogy valójában más dolgok fontosabbak, vagy újra és újra megbizonyosodunk saját értékeink helytállóságáról, ami magabiztosságot és egyfajta biztonságérzetet ad.

Van olyan személy, akire haragszom? Milyen előnyeim származnak abból, hogy haragot tartok? És milyen hátrányaim?

A haragtartás sokak szerint kerülendő, másoknak természetes és észre sem veszik. Én azt mondom, mindennek van haszna és hátránya is, érdemes hát mindkét oldalt megnézni, hogy realisztikus képet kapjunk. Ha úgy gondolod, senkire sem neheztelsz egy picikét sem, érdemes lehet tovább gondolni, hogy egészen biztos lehess a dolgodban. Tedd fel magadnak a kérdést: Ha egy napig haragudnom kéne valakire a világon, ki lenne az?

Mi az, amit nem fogadok el a világban? Mi történne, ha holnaptól egyenesen híve lennék ennek a valaminek?

Aminek ellenállunk, annak energiát adunk, így továbbra is fennmarad. Az ellenállás nem szünteti meg azt, aminek ellenállunk. Épp ellenkezőleg. Ha feloldod magadban a belső ellenállásod legalább egy részét, az így felszabaduló energiát a saját szolgálatodba tudod állítani. Az első kérdés rávilágíthat olyasmire, amit nem tudatosan, de elutasítasz. A második kérdés pedig segít perspektívát váltani. Aminek van ellenzője annak lehetnek hívei is. Ők vajon hogyan gondolkodnak? Ha megérted őket, az miben változtat az a te hozzáállásodon?

Mikor és hogyan ítélkezem mások felett? Nekem hogy esik, amikor ítélkeznek felettem? Milyen eredménnyel jár mindez?

Coachként arra lettem kiképezve, hogy ne ítélkezzek senki felett. Ezt az üléseken könnyedén hozom is, amikor azonban „civilként” teszem a dolgom a világban, néha én is belecsúszok (de komolyan dolgozom rajta). Az ítélkezéssel az a gond, hogy meggátol abban, hogy a másik embert akként lássuk, ami valójában. A saját dolgainkat vetítjük rá. Emiatt aztán nem is tudunk őszintén érdeklődni iránta (ez a coachingban pl. alapvető). Még egy slusszpoén: aki mások felett ítélkezik, az általában önmaga felett is. Ez pedig talán még fájóbb következményekkel jár hosszú távon.

Nos, íme, ezek voltak a mai kérdéseim számodra. Kíváncsian várom a tapasztalataid, ha pedig hasznosnak találtad őket, kérlek, oszd meg másokkal is.

Mikor NE legyünk asszertívek?

Mai cikkemet az asszertív kommunikációnak szentelem. Az asszertivitást sok szempontból tekinthetjük a kommunikáció Szent Gráljának, az azonban már általában nem hangsúlyozzák kellőképpen a kommunikációs tréningeken, hogy igenis vannak helyzetek, ahol nem ez a legnyerőbb ütőkártya. Asszertivitással sok mindent elérhetünk, azt azonban ne gondoljuk, hogy valamiféle mágikus csodaszerről van szó.

Az asszertivitás alapja, hogy bizonyos jogokat tulajdonítunk magunknak és másoknak, és ezeket tiszteletben is tartjuk. Ironikus módon az egyik ilyen jog épp az, hogy ne legyünk asszertívek (egészen addig, amíg ezért vállaljuk a felelősséget és szembenézünk a következményekkel). Nézzük mikor lehet érdemes más stílushoz folyamodni!

Mikor legyünk passzívak?

Semmi esetre se próbáljunk asszertívek lenni, ha megtámadnak. Ha a másiknál fegyver van, nem igazán vagyunk tárgyaló pozícióban, a támadót pedig általában nem szokta érdekelni, hogy érezzük magunkat a helyzettel kapcsolatban. A passzivitás célja, hogy túléljünk, és ilyen esetben éppen erre van szükségünk!

Ezen kívül elképzelhető olyan eset, ami egyszerűen nem ér annyit, hogy megfogalmazzunk egy gyönyörű kerek én-üzenetet, főleg akkor, ha sejthető, hogy a másikat egy fikarcnyit sem fogja érdekelni. Ha a sarki vegyesboltban az eladónak rossz napja van, és nem úgy szól hozzánk, ahogy az jól esne, biztos, hogy érdemes beleállni a dologba?

Mikor legyünk agresszívek?

Az agresszív kommunikációnak is megvannak a maga előnyei. Vészhelyzetekben például kifejezetten hatásos tud lenni. Ha látsz egy kislányt a síneken és épp jön a villamos, mit teszel? A saját megélésedről fogsz beszélni, vagy egyszerűen rákiabálsz, esetleg oda is szaladsz? Van az úgy, hogy nincs értelme asszertívnek lenni, mert életek forognak kockán. Ez hatványozottan igaz akkor, ha amúgy is vezéregyéniség vagy és gyorsan vág az eszed.

Egy másik tipikus helyzet, amelyben akár agresszíven is megnyilvánulhatunk, ha meg kell védeni magunkat vagy a szeretteinket (és mondjuk fegyver nincs a dologban, sem közvetlen életveszély). Mire gondolok itt? Ha mondjuk egy biztosítási ügynök már harmadszorra hív fel a héten, hogy biztos nem gondoltad-e meg magad. Vagy ha látod, hogy a környékbeli suhancok nagyon nézegetik az autódat. Az ilyen esetekben a kapcsolat kevésbé fontos, mint a gyors megoldás, és hogy világosan kijelöld a határaidat. Ilyenkor is lehetsz persze asszertív, de egyesek kényelmesebb, ha a másik utat választják.

Nos íme, négy olyan eset, amikor az asszertivitás vagy nem vagy talán kevésbé célravezető. Mostanra talán felmerült benned, hogy akkor mikor érdemes passzív-agresszíven kommunikálni. Nos, az én véleményem az, hogy soha, ugyanis sem a passzív sem az agresszív kommunikáció előnyeit nem lehet érvényre juttatni vele.

A coachingról dióhéjban

A coachok általában igen zavarba tudnak jönni, ha megkérdezik tőlük, mi is az a coaching voltaképpen. Ugyanakkor ha az ember coachoz megy, nyilván szeretne tisztában lenni vele, mibe is fekteti a pénzét.  Mai cikkemben – éppen ezért – szeretnék közérthetően és lényegretörően írni a coachingről, a benne rejlő lehetőségekről és korlátokról.

Előre bocsátom, ezzel a témával, hogy “mi a coaching?” egész könyveket tele lehetne írni. Én itt most egyfajta összesítést fogok tehát adni, hogy tisztán lásd, mitől lesz ez egy külön szakma.

A coaching definíciója

A coaching egy kérdéseken alapuló önfeltáró-önfejlesztő folyamat, melyben a kliens felfedezi saját belső működését egy adott szituáció / élethelyzet / kihívás tükrében. Egy tükörhöz vagy akár egy nagyítóüveghez is hasonlíthatnánk. Mindebben egy profi szakember, a coach segíti őt. A kliens a folyamat során válaszokat találhat kérdéseire, feloldhat önellentmondásokat, megláthatja erőssegeit és gyengeségeit, továbbá lehetséges megoldásokkal, alternatívákkal állhat elő az adott helyzetét illetően. Más szavakkal: tisztábban lát majd maga körül, és tudni fogja, merre induljon tovább.

Nagy hangsúly van azon a tényen, hogy a kliens mindezt önmaga végzi el, a coach csupán támogatóként van jelen, hogy a megfelelő szakmai tudás (kérdezéstechnika, visszatürközés, stb.) birtokában elősegítse a folyamatot, ne hagyja kliensét elveszni. Maga a coach semmit sem ad a kliens szájába, nem kínál megoldást, nem ad tanácsot, nem formál véleményt, nem sugalmaz, és lefgőképpen nem alakít ki üzletileg jövedelmező függőségi viszonyt saját maga és a kliens közt. A coaching alapvetése, hogy mindenkiben ott rejlik az ő saját, egyéni megoldása, a saját válaszai, a coach tevékenysége tehát szigorúan ezek feltárására korlátozódik.

A coaching hatásköre

Hiszem, hogy a coaching folyamat kiváló lehetőséget biztosít mindazok számára, akik életvezetési kihívásaikkal szeretnének megbirkózni, illetve egy-egy konkrét élethelyzettel kapcsolatban szeretnének válaszokat, illetve végső soron megoldást találni. A legnépszerűbb témák (a teljesség igénye nélkül): karrierépítés, munka-magánélet egyensúly, emberi kapcsolatok, stresszkezelés, szokások átformálása, érzelmi intelligencia fejlesztése, pozitívabb énkép kialakítása, stb.

Az üzleti coachingban kissé más a helyzet. A folyamatok célja gyakran vezetői kompetenciát fejlesztése (delegáció, asszertív kommunikáció, stb.), illetve nem ritkán előkerül a motiváció és az egyéni hatékonyság, mint téma. A coaching ezen ágazatában a kliens szakmai fejlődése van a középpontban. (Ez persze nagyon gyakran szorosan összefügg a magánélet alakulásával, tehát a life- és business coaching korántsem különül el olyan élesen!)

Fontos azonban megemlíteni, hogy maga a folyamat sosem külső körülmények megváltoztatását célozza, hanem a belső okok feltárását és a megfelelő belső munka elvégzése révén (amely a kliens és csakis a kliens dolga) a kliens működésének mintegy “optimalizálását” egy adott cél érdekében. Az álompárod tehát nem biztos, hogy megtalálod, ellenben jobb beszélgetőpartnerré, bátrabb kezdeményezővé válhatsz, javíthatsz az önbizalmadon, és egy sor olyan lépésre beprogramozhatod magad, amelyek elősegítik egy egészséges párkapcsolat kialakulását.

A coaching nagyban eltér a pszichoterápiától, mivel a coach nem dolgozik függőségekkel, múltbeli elakadásokkal, depresszióval, illetve egyéb, kifejezetten pszichés jellegű problémával. Ezekre egy coachnak egyszerűen nincs eszköze. Amennyiben a coaching folyamat során ezek valamelyike előkerül, és akadályozza a kliens munkáját, az etikus coach ezt visszajelzi neki, hiszen a folyamat ilyen feltételek mellett nem lehet hatásos. Ez esetben terápia indokolt.

A coachingot továbbá éles határvonal választja el az életvezetési és egyéb tanácsadástól, hiszen egy coach soha semmilyen körülmények között nem ad tanácsot, és nem kínálja fel saját megoldását, ahogy azt már említettem. Emiatt aztán a coach felelőssége mindössze annyi, hogy láttassa ügyfelével a helyzet / dilemma / kihívást / stb. minden részletét, beleértve az ő saját működését is az adott helyzetben. Óvakodjunk hát az olyan, magukat coachnak valló személyektől, akik “gazdagságot” ígérnek, tanácsot adnak, vagy esetlegesen a depressziónkból próbálnak kigyógyítani minket. Ezek egyike sem coaching!

A coaching típusai

Azon túl, hogy valami életvezetési (life) vagy üzleti (business) coaching, én szeretek a feldolgozott témák / célok alapján is különbséget tenni a folyamataim között. Vannak “csinálós”, “ránézős” és “tanulós” célok (ezek nem hivatalos elnevezések, természetesen).

Egy tipikus “csinálós” téma vagy cél lehet például, ha valaki új karriert épít, és konkrét lépéseket szeretne tenni ez ügyben. Maga a téma sokfelé elágazhat, a pontot viszont az fogja feltenni az i-re, hogy az ügyfél meglépte-e mindazt, amit meg szeretett volna a célja érdekében. Az ilyen folyamatokban nem elég a belső munka, kő keményen a tettek mezejére kell lépni.

Egy “ránézős” téma például ha valaki nagyobb tudatosságra kíván szert tenni emberi kapcsolataiban. Képzeljük el, hogy Jenőt újabban mintha kerülnék a barátai, és szeretné megérteni, miért történik ez. Ilyenkor feltérképezzük Jenővel, mi változott benne és körülötte, milyen szerepet játszik ő abban, hogy a dolgai így alakulnak. A végeredmény nem feltétlenül lesz egy konkrét tett (de mindig lehet), a folyamat gyümölcse ilyenkor sokkal inkább a felismerés, az új tudás.

Végezetül egy tipikus “tanulós” cél az, amikor egy középvezetőt azzal küldenek coachingba, hogy javítania kell a kommunikációján, mert az emberei egymás után mondanak fel durvasága okán. Ebben az esetben a coach egy kicsit tréneresebb szerepet vesz fel, megjelenik az információátadás. A coach bevezeti őt az asszertivitás fogalmába, és esetleg az érzelmi intelligencia témaköre is előkerül. Ez a fajta tudásanyag az ügyfélben nem feltétlenül van jelen, így a coach – mint külső input – hozza azt be a folyamatba. Az ügyfél ezután gyakorol, és a coach-csal együtt kielemzik az eredményeket.

Nos, azt hiszem ennyi az, ami egy cikkbe belefér és érdemes tudnod, mielőtt felkeresel egy coachot. Ne feledd, te vagy a témád szakértője, te dolgozol rajta, a coach pedig segít neked, hogy mindez várakozáson felüli eredményeket hozzon számodra.

Jung személyiségtipológiája

Mai cikkemben a legnépszerűbb személyiségtipológiák ősatyjáról fogok szólni, amely C. G. Jung nevéhez fűződik.

A tipológia háttere

Jung az egészséges elme működését vizsgálta, és felfedezett ún. archetípusokat, vagyis jellemző személyiségeket, melyek újra meg újra visszaköszönnek a hőstörténetekből, könyvekből, stb. Ezáltal arra következtetett, hogy a különféle emberi személyiségek véges számú jellegzetes kategóriába sorolhatók. Ezeket a kategóriákat az alábbi módon határozta meg:

Először is elkülönített kétfajta attitűdöt, az introverziót és extroverziót (amelyre néha extraverzióként utalnak), melyek a világhoz és a többi emberhez való hozzáállásunkat határozzák meg. Az introverzió a belső, szubjektív világgal, míg az extroverzió a külvilággal való kapcsolatra utal.

Ezen kívül felfedezett négy kognitív funkciót, melyek az elme működésében játszanak lényeges szerepet. Ez a négy funkció nem más, mint a gondolkodás, érzés, érzékelés és az intuíció. (Ezek angol megfelelőiből kapjuk a T, F, S, N betűket, melyekkel e négy funkciót hagyományosan jelöljük.) E négy funkcióból kettő az információszerzést szolgálja (érzékelés és intuíció), ezeket más néven tanulási stílusnak vagy irracionális funkcióknak nevezzük. A másik kettő (gondolkodás és érzés) pedig a megszerzett információ értékelésében és döntéseink meghozatalában játszik szerepet. Ezeket emiatt döntéshozatali funkcióknak vagy racionális funkcióknak is hívhatjuk őket.

Jung elmélete szerint mind a négy funkció irányulhat a külvilág vagy a belső világ felé, vagyis mind a négy megnyilvánulhat introvertált és extrovertált minőségben. Így összesen nyolcféle kognitív funkciót kapunk.

Jung a személyiségtípusokat a nyolcféle kognitív funkció segítségével határozta meg. Azt mondta, minden egyes embernek megvan a maga preferált funkciója, melyet a leggyakrabban / legkönnyebben használ a külvilággal való érintkezés során. Ez praktikusan nyolcféle személyiségtípust jelent, négy introvertáltat és négy extrovertáltat. Az egyes kognitív funkciókat az alábbi betűkombinációkkal szemléltethetjük: Ne, Ni, Se, Si, Te, Ti, Fe, Fi.

A preferált vagy domináns funkció ellentettje, az ún. alárendelt funkció, Jung szerint a tudattalan és / vagy elnyomott működésmódot szimbolizálja. A másik két funkciót másodlagos vagy kiegészítő funkcióknak nevezhetjük.

Az alárendelt funkciót is lehet fejleszteni, illetve egyesek szerint komoly lehetőségek is rejlenek benne, ha már nem találunk izgalmat az elsődleges funkciónkban. Az alárendelt funkció aktiválása azonban érzelmi válaszreakciókkal és a domináns funkció gyengülésével járhat.

A nyolc jungi típusra tehát domináns kognitív funkcióikkal utalunk. Az alábbiakban ezeket, illetve a hozzájuk tartozó rövid jellemzést találjuk.

A nyolc típus és jellemzésük

Te – Extrovertált Gondolkodás: Cselekedeteikben szinte kizárólag a rációra hagyatkoznak. Csak azt fogadják el igaznak, amit bizonyítékokkal alá lehet támasztani. Nem túl érzékenyek, alkalmasint zsarnokiak és manipulatívak is lehetnek.

Ti – Introvertált Gondolkodás: Intellektusa kiváló, viszont nehezére esik másokhoz kapcsolódni. Nem ritkán makacsok és kitartóak. Gyakran kilógnak a sorból, viszont mások számára néha kifejezetten érdekesek lehetnek.

Fe – Extrovertált Érzés: megértenek másokat és remek kapcsolatépítők. Nehezen szakadnak el azonban a „falkától”, nehezen úsznak szembe az áramlattal, és kifejezetten megviseli őket, ha a többiek semmibe veszik őket. Remekül kommunikálnak.

Fi – Introvertált Érzés: Ezek a személyek kedvelik a magányt és néha nehezükre esik másokhoz kapcsolódni. Gyakran melankolikusak. Szeretnek észrevétlenek maradni, ezért ritkán emelnek szót. Ennek ellenére érzékenyek saját- és mások szükségleteire.

(Megjegyzés: Az eddig felsorolt négy típus megfeleltethető a DISC személyiségtipológia színeinek: piros (D) = Te, sárga (I) = Fe, zöld (S) = Fi, kék (C) = Ti.)

Se – Extrovertált Érzékelés: Ezek a személyek erősen kötődnek tárgyakhoz, és gyakran mágikus tulajdonságokat is tulajdoníthatnak nekik, noha nem tudatosan. Nem a gondolatokban lelik örömüket, hanem abban, ahogy a gondolatok fizikai formát öltenek. Első sorban az érzéki élvezeteket keresik.

Si – Introvertált Érzékelés: Nagy hangsúlyt fektetnek az érzéki észleléseikre. Nagyon értékelik a színeket, a formákat és a különféle állagokat. Úgy tekintenek az anyagi világra, mint belső megéléseik forrására. Gyakran választják a művészi pályát.

Ne – Extrovertált Intuíció: Igen aktív, nyughatatlan, igazi felfedező. Nagy mennyiségű ingerre van szüksége. Kitartóak, ha céljaik eléréséről van szó. Amint elérték azonban, már ugranak is a következőre, és hamar elfelejtik az előző sikerüket. Nem igen foglalkoznak mások jólétével.

Si – Introvertált Érzékelés: Nagyon érzékenyek még a legkisebb stimulusra is. Jól fel tudják mérni, mi jár a másik ember fejében, mit éreznek, vagy mit szándékoznak tenni. Álmodozók és idealisták. Nehezükre esik „két lábbal a földön járni”.

A perspektívaváltás ereje

A mai cikkemben ismét egy olyan problémamegoldó módszert ajánlok a kedves olvasó figyelmébe, amelyet könnyedén és hatékonyan használhat akár egymaga is a mindennapok forgatagában. Először kifejtem, mit jelent a perspektívaváltás és miért előnyös, ha gyakoroljuk, majd adok három konkrét technikát, melyek azonnal bevethetőek. Ahogy egy kedves sebész ismerősöm mondta: vágjunk is bele!

Mi az, hogy perspektíva és miért kell váltogatni?

A perspektívaváltás mindössze annyit jelent, hogy egy adott helyzetet más szemszögből is megnézünk, hogy ezáltal újszerű meglátások birtokába jussunk. A legtöbb esetben a saját egyéni nézőpontunkból szemléljük a világot, vagyis arra figyelünk, hogy MINKET hogyan érintenek az egyes események. Ez teljesen rendben is van, az élet azonban ennél komplexebb, rengeteg különféle nézőpont létezik a sajátunkon kívül, és ha csakis erre szorítkozunk, könnyen beleragadhatunk.

A “beragadás” itt azt jelenti, hogy nem látjuk a nagyobb képet, ami azzal jár, hogy nem értjük pontosan a helyzetet, aminek részesei vagyunk, így nem tudunk kellően megfontolt döntést hozni. Bizonyos helyzetekben ráadásul hajlamosak vagyunk mereven ragaszkodni saját nézőpontunkhoz, ami további feszültséghez és fájdalomhoz vezet. (Úgy gondolom, a konfliktusok döntő többségében az összes félnek igaza van, csak épp más szemszögből nézik ugyanazt a valamit, így nem értik meg egymást. Ilyenkor jön jól a perspektívaváltás gyakorlata.)

Összességében, minél több nézőpontból tudunk ránézni egy helyzetre, annál elfogadóbbak tudunk lenni, és annál hatékonyabb problémamegoldókká válunk. (Ezen kívül, annál szabadabbnak is érezzük magunkat – ez utóbbi személyes tapasztalat.)

Szándékosan nem hoztam eddig példát, hiszen a perspektívaváltás sokféle alakot ölthet. Következzék három mintagyakorlat (melyek sora természetesen bővíthető).

Átkeretezés

Azt állítom, hogy ha más nevet adunk a kutyának, az másként is fog ugatni. Átkeretezni nem más, mint más címkét ragasztani valamire, mint ami automatikusan jönne. Ezt értelmezhetjük általánosságban véve a szavak szintjén, de használhatjuk nagyon is konkrét élethelyzetekre.

Általános szinten a “probléma” szó helyett használhatjuk a “kihívás” vagy “megoldandó” szavakat, melyek sokkal pozitívabb érzelmi töltetet hordoznak. Ezt coachingban is gyakran szoktuk alkalmazni. A szavak, amelyeket használunk szó szerint programozzák az agyunkat. Ez az állítás igen messzire visz az NLP (neurolingvisztikai programozás) témakörébe, amelybe most azonban nem kívánok belefolyni.

Ezen kívül íme egy konrkét szituáció: Géza az egyetemen tanít. Egy alkalommal (technikai okok miatt) az intézmény nem tudja kiutalni Géza fizetését, csak a következő hónapival együtt. Géza egy hónapig bevétel nélkül marad, megtakarítása nincs. 

  • automatikus válasz: “Ó, hogy szakadna rájuk az ég!”
  • kiváltott érzések: frusztráció, tehetetlenség, düh, kétségbeesés, félelem
  • eredmény: Géza elméje leblokkol, nincs lehetőség konstruktív megoldásra. Dühe becsalja egy lefelé húzó érzelmi spirálba, ahonnét igen nehéz lesz kikeverednie.

 

  • átkeretezett válasz: “Minden életesemény egy lecke. Már látom, előrelátóbbnak kell lennem, és pénzügyi tartalékokat kell képeznem. Hálás vagyok, mert biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem kerülök ilyen helyzetbe a jövőben. Még jó, hogy ez most történt és nem akkor, amikor a kocsimat törlesztettem. Ezen kívül tudom, hogy van akire számíthatok. Így azért annyira már nem is tűnik vészesnek a helyzet. De azért, akárki is felelős ezért, szakadjon rá az ég.”
  • kiváltott érzések: feszültség, önátadás, bizalom, a kihívás érzése
  • eredmény: Géza konstruktív ötletelésbe kezd, megejt néhány telefont, és már van is egy kevés pénze. Listát készít mindarról, amit a hónap során feltétlenül meg kell vásárolnia. Elégedetten látja, hogy valójában fele annyit sem kell költenie, mint amennyit szokott.

A történés ugyanaz (elmaradt fizetés), csak épp a nézőpont más. Mindehhez persze gyakorlás kell, de az eredmény már egy apróbb változtatás esetén sem marad el!

Bújjunk a másik ember bőrébe!

A lelke mélyén mindenki jónak gondolja önmagát. Bármit tegyenek is az emberek, az valahogyan számukra “jó”. A harag és a konfliktusok egyik hatásos ellenszere pedig, ha ezt a valamit kikutatjuk. Ha megértjük, hogyan “tett jót” a másik, aki esetleg ártott nekünk vagy akivel konfliktusban állunk, könnyebben megengedjük magunknak, hogy empatikusak legyünk és megbocsássunk. (Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy helyénvalónak ítéljük meg, amit a másik tett vagy tesz, de ne feledjük, mindenki azzal dolgozik, amije van.)

Példa: Márk szülei igen jómódúak, így megvették egyszem fiacskájuknak a legújabb mobilkészüléket, amelyet Jenő, Márk osztálytársa a rákövetkező héten kilopott a fiú táskájából. 

Kérdés: Hogyan tett Jenő jót?

Jenőt édesanyja egymaga neveli kishúgával együtt. Két műszakban dolgozik, szinte sosem látja őt. Jenő olyan közegben nevelkedik épp, amely azt üzeni neki, a külsőségek teszik értékessé és szerethetővé. Ennek a hamis voltára nincs rálátása, másrészt korából adódóan amúgy is elkeseredetten vágyik társai elismerésére és tiszteletére. Jenőnek amúgy is kevés kellemes dologban van része, amit igazságtalannak érez. A telefon tehát csak egy eszköz számára, hogy “igazságot tegyen” a világ igazságtalanságával szemben, és hogy közelebb kerüljön egy vágyott állatpohoz, amelynek a “vágyását” egyébként ironikus módon épp a Márkhoz hasonló társaitól (és tágabb értelemben a társadalomtól) tanulta. 

Látjuk tehát, hogy a saját szemszögéből nézve Jenő tette nagyon is helyénvalónak tűnik. Tudjuk azonban, hogy egy csoportban ilyet nem lehet megettni, és Jenőnek vállalnia kell majd tette következményeit, Márk azonban talán már kevésbé haragszik társára, hogy mindezt végig gondolta magában.

Időutazás

Sok esetben azért érezünk frusztrációt, mert túlságosan is beszűkül az időérzékelésünk. Érdemes ilyenkor kitágítani a horizontot és megnézni, és feltenni az alábbi kérdések valamelyikét (helyzettől függően):

  • Mennyire fog ez érdekelni egy év múlva?
  • Mi lesz ennek az eredménye a jövőben?
  • Hogyan fogok profitálni ebből a későbbi életem során?
  • Mit mondana az öt évvel idősebb énem a mostaninak?
  • Miért is vágtam bele ebbe?

Példa: Linda egy gyorsétteremláncnak dolgozik futárként. Bár még csak fél éve van ott, szívből gyűlöli a munkáját. Reggelente szinte fel sem akar kelni, este pedig feszülten érkezik haza, tiszteletlenül beszél a szomszédasszonnyal. 

Linda kiszélesíti az időképét, és az alábbiakat állapítja meg:

Nyolc hónapja szerzett szakmát, a legtöbb szaktársának pedig egyelőre semmilyen bevétele sincsen. A szüleinél lakik szinte mind. Linda elég motivált ahhoz, hogy beindítsa saját vállalkozását, amihez másfél millióra van szüksége. Eldöntötte, akármit bevállal, csak hogy havonta félre tudjon tenni egy kevés pénzt, és hát ez volt az első hely, ahová felvették. Szeretné, ha két éven belül meglenne a pénz, bár tény, hogy kereshetne többet is. Németül jól beszél, így eldönti, hogy utána néz, akad-e valamilyen ügyfélszolgálatos állás német nyelven. Biztosra veszi, hogy ugyanúgy fogja utálni, de legalább háromszor ennyit fizet majd.

Ahogy Linda ezt végig gondolja, kissé megnyugszik. A megértésből származó nyugalom ez. Megveregeti saját vállát, mint a katona, aki épp háborúba vonul, leül a gép elé és megnyit pár állásportált.

Lezárás

A perspektívaváltás tehát a nehéz helyzetek legtöbbjében alkalmazható, coachingban pedig az egyik legalapvetőbb technikák egyike, amit alkalmazunk. Arra bátorítok tehát mindenkit, hogy bátran kísérletezzenek vele. Csodát persze ne várjunk semmitől, de fontos, hogy  felismerjük és értékeljük a legapróbb változásokat is. Ha még sosem próbálkoztunk ilyesmivel, elsőre nehézkesnek tűnhet, de a kulcs itt is, mint mindig, a gyakorlás.