A perspektívaváltás ereje

A mai cikkemben ismét egy olyan problémamegoldó módszert ajánlok a kedves olvasó figyelmébe, amelyet könnyedén és hatékonyan használhat akár egymaga is a mindennapok forgatagában. Először kifejtem, mit jelent a perspektívaváltás és miért előnyös, ha gyakoroljuk, majd adok három konkrét technikát, melyek azonnal bevethetőek. Ahogy egy kedves sebész ismerősöm mondta: vágjunk is bele!

Mi az, hogy perspektíva és miért kell váltogatni?

A perspektívaváltás mindössze annyit jelent, hogy egy adott helyzetet más szemszögből is megnézünk, hogy ezáltal újszerű meglátások birtokába jussunk. A legtöbb esetben a saját egyéni nézőpontunkból szemléljük a világot, vagyis arra figyelünk, hogy MINKET hogyan érintenek az egyes események. Ez teljesen rendben is van, az élet azonban ennél komplexebb, rengeteg különféle nézőpont létezik a sajátunkon kívül, és ha csakis erre szorítkozunk, könnyen beleragadhatunk.

A “beragadás” itt azt jelenti, hogy nem látjuk a nagyobb képet, ami azzal jár, hogy nem értjük pontosan a helyzetet, aminek részesei vagyunk, így nem tudunk kellően megfontolt döntést hozni. Bizonyos helyzetekben ráadásul hajlamosak vagyunk mereven ragaszkodni saját nézőpontunkhoz, ami további feszültséghez és fájdalomhoz vezet. (Úgy gondolom, a konfliktusok döntő többségében az összes félnek igaza van, csak épp más szemszögből nézik ugyanazt a valamit, így nem értik meg egymást. Ilyenkor jön jól a perspektívaváltás gyakorlata.)

Összességében, minél több nézőpontból tudunk ránézni egy helyzetre, annál elfogadóbbak tudunk lenni, és annál hatékonyabb problémamegoldókká válunk. (Ezen kívül, annál szabadabbnak is érezzük magunkat – ez utóbbi személyes tapasztalat.)

Szándékosan nem hoztam eddig példát, hiszen a perspektívaváltás sokféle alakot ölthet. Következzék három mintagyakorlat (melyek sora természetesen bővíthető).

Átkeretezés

Azt állítom, hogy ha más nevet adunk a kutyának, az másként is fog ugatni. Átkeretezni nem más, mint más címkét ragasztani valamire, mint ami automatikusan jönne. Ezt értelmezhetjük általánosságban véve a szavak szintjén, de használhatjuk nagyon is konkrét élethelyzetekre.

Általános szinten a “probléma” szó helyett használhatjuk a “kihívás” vagy “megoldandó” szavakat, melyek sokkal pozitívabb érzelmi töltetet hordoznak. Ezt coachingban is gyakran szoktuk alkalmazni. A szavak, amelyeket használunk szó szerint programozzák az agyunkat. Ez az állítás igen messzire visz az NLP (neurolingvisztikai programozás) témakörébe, amelybe most azonban nem kívánok belefolyni.

Ezen kívül íme egy konrkét szituáció: Géza az egyetemen tanít. Egy alkalommal (technikai okok miatt) az intézmény nem tudja kiutalni Géza fizetését, csak a következő hónapival együtt. Géza egy hónapig bevétel nélkül marad, megtakarítása nincs. 

  • automatikus válasz: “Ó, hogy szakadna rájuk az ég!”
  • kiváltott érzések: frusztráció, tehetetlenség, düh, kétségbeesés, félelem
  • eredmény: Géza elméje leblokkol, nincs lehetőség konstruktív megoldásra. Dühe becsalja egy lefelé húzó érzelmi spirálba, ahonnét igen nehéz lesz kikeverednie.

 

  • átkeretezett válasz: “Minden életesemény egy lecke. Már látom, előrelátóbbnak kell lennem, és pénzügyi tartalékokat kell képeznem. Hálás vagyok, mert biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem kerülök ilyen helyzetbe a jövőben. Még jó, hogy ez most történt és nem akkor, amikor a kocsimat törlesztettem. Ezen kívül tudom, hogy van akire számíthatok. Így azért annyira már nem is tűnik vészesnek a helyzet. De azért, akárki is felelős ezért, szakadjon rá az ég.”
  • kiváltott érzések: feszültség, önátadás, bizalom, a kihívás érzése
  • eredmény: Géza konstruktív ötletelésbe kezd, megejt néhány telefont, és már van is egy kevés pénze. Listát készít mindarról, amit a hónap során feltétlenül meg kell vásárolnia. Elégedetten látja, hogy valójában fele annyit sem kell költenie, mint amennyit szokott.

A történés ugyanaz (elmaradt fizetés), csak épp a nézőpont más. Mindehhez persze gyakorlás kell, de az eredmény már egy apróbb változtatás esetén sem marad el!

Bújjunk a másik ember bőrébe!

A lelke mélyén mindenki jónak gondolja önmagát. Bármit tegyenek is az emberek, az valahogyan számukra “jó”. A harag és a konfliktusok egyik hatásos ellenszere pedig, ha ezt a valamit kikutatjuk. Ha megértjük, hogyan “tett jót” a másik, aki esetleg ártott nekünk vagy akivel konfliktusban állunk, könnyebben megengedjük magunknak, hogy empatikusak legyünk és megbocsássunk. (Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy helyénvalónak ítéljük meg, amit a másik tett vagy tesz, de ne feledjük, mindenki azzal dolgozik, amije van.)

Példa: Márk szülei igen jómódúak, így megvették egyszem fiacskájuknak a legújabb mobilkészüléket, amelyet Jenő, Márk osztálytársa a rákövetkező héten kilopott a fiú táskájából. 

Kérdés: Hogyan tett Jenő jót?

Jenőt édesanyja egymaga neveli kishúgával együtt. Két műszakban dolgozik, szinte sosem látja őt. Jenő olyan közegben nevelkedik épp, amely azt üzeni neki, a külsőségek teszik értékessé és szerethetővé. Ennek a hamis voltára nincs rálátása, másrészt korából adódóan amúgy is elkeseredetten vágyik társai elismerésére és tiszteletére. Jenőnek amúgy is kevés kellemes dologban van része, amit igazságtalannak érez. A telefon tehát csak egy eszköz számára, hogy “igazságot tegyen” a világ igazságtalanságával szemben, és hogy közelebb kerüljön egy vágyott állatpohoz, amelynek a “vágyását” egyébként ironikus módon épp a Márkhoz hasonló társaitól (és tágabb értelemben a társadalomtól) tanulta. 

Látjuk tehát, hogy a saját szemszögéből nézve Jenő tette nagyon is helyénvalónak tűnik. Tudjuk azonban, hogy egy csoportban ilyet nem lehet megettni, és Jenőnek vállalnia kell majd tette következményeit, Márk azonban talán már kevésbé haragszik társára, hogy mindezt végig gondolta magában.

Időutazás

Sok esetben azért érezünk frusztrációt, mert túlságosan is beszűkül az időérzékelésünk. Érdemes ilyenkor kitágítani a horizontot és megnézni, és feltenni az alábbi kérdések valamelyikét (helyzettől függően):

  • Mennyire fog ez érdekelni egy év múlva?
  • Mi lesz ennek az eredménye a jövőben?
  • Hogyan fogok profitálni ebből a későbbi életem során?
  • Mit mondana az öt évvel idősebb énem a mostaninak?
  • Miért is vágtam bele ebbe?

Példa: Linda egy gyorsétteremláncnak dolgozik futárként. Bár még csak fél éve van ott, szívből gyűlöli a munkáját. Reggelente szinte fel sem akar kelni, este pedig feszülten érkezik haza, tiszteletlenül beszél a szomszédasszonnyal. 

Linda kiszélesíti az időképét, és az alábbiakat állapítja meg:

Nyolc hónapja szerzett szakmát, a legtöbb szaktársának pedig egyelőre semmilyen bevétele sincsen. A szüleinél lakik szinte mind. Linda elég motivált ahhoz, hogy beindítsa saját vállalkozását, amihez másfél millióra van szüksége. Eldöntötte, akármit bevállal, csak hogy havonta félre tudjon tenni egy kevés pénzt, és hát ez volt az első hely, ahová felvették. Szeretné, ha két éven belül meglenne a pénz, bár tény, hogy kereshetne többet is. Németül jól beszél, így eldönti, hogy utána néz, akad-e valamilyen ügyfélszolgálatos állás német nyelven. Biztosra veszi, hogy ugyanúgy fogja utálni, de legalább háromszor ennyit fizet majd.

Ahogy Linda ezt végig gondolja, kissé megnyugszik. A megértésből származó nyugalom ez. Megveregeti saját vállát, mint a katona, aki épp háborúba vonul, leül a gép elé és megnyit pár állásportált.

Lezárás

A perspektívaváltás tehát a nehéz helyzetek legtöbbjében alkalmazható, coachingban pedig az egyik legalapvetőbb technikák egyike, amit alkalmazunk. Arra bátorítok tehát mindenkit, hogy bátran kísérletezzenek vele. Csodát persze ne várjunk semmitől, de fontos, hogy  felismerjük és értékeljük a legapróbb változásokat is. Ha még sosem próbálkoztunk ilyesmivel, elsőre nehézkesnek tűnhet, de a kulcs itt is, mint mindig, a gyakorlás.

Share and Enjoy !

0Shares
0 0 0

Myers-Briggs személyiségtipológia: Az alapok

Úgy döntöttem, az elkövetkezendőkben szentelek néhány cikket a különféle személyiségtipológiáknak, melyekkel behatóbban is foglalkoztam. Sokakat érdekelnek saját- vagy mások személyiségének rejtelmei (köztük engem is), és összességében úgy vélem, az egyes tipológiák hasznos eszközök lehetnek a kezünkben, hogy megértsük magunkat és másokat, meg persze hogy hatékonyabban kapcsolódjunk hozzájuk, hiszen ez a lényeg az egészben.

Mindazonáltal fontos leszögeznünk, hogy a személyiségtípusok – legyen szó bármilyen felosztásról, bármilyen rendszerről, a.) nem arra valók, hogy beskatulyázzuk magunkat vagy másokat és címkéket aggassunk egymásra, illetve b.) nem jogosít fel, hogy viselkedésünkkel másokat megsértsünk vagy zavarjunk. Ne takarózzunk hát olyanokkal, hogy: “Arcon köptelek, de bocs, hát én ilyen személyiség vagyok, ezt el kell fogadnod…” A viselkedésünkért igen is felelősek vagyunk!

Most, hogy ez elhangzott, vágjunk is bele! Az első személyiségtipológia, amelyet körbejárunk, a Myers-Briggs.

Myers-briggs tipologia

Minden Junggal kezdődik

Carl Gustav Jung neve bizonyára sokaknak ismerősen cseng. Freud barátja, tanítványa volt, megalkotta a kollektív tudatalatti fogalmát és nem utolsó sorban a Myers-Briggs személyiségtipológia alapköveit is ő fektette le. Nyolc különféle személyiségtípust különített el, csak hogy Isabel Myers-Briggs nem sokkal utána tizenhatot csináljon belőle. De haladjunk csak szép sorban.

Jung az elme működését tanulmányozva úgy találta, négy alapvető kognitív funkcióval rendelkezünk: gondolkodás, érzés, érzékelés és intuíció. (A “kognitív funkció” annyit tesz, mint egyfajta művelet, amellyel a külvilághoz kapcsolódunk.) Ezen kívül felfedezte az intro– és extroverzió jelenségét. Ha ezeket összeszorozzuk, megkapjuk a nyolcféle jungi személyiségtípust.

Néhány apró finomítás

Isabel Myers-Briggs és édesanyja tovább alakították Jung modelljét. Kétfelé osztották a jungi kognitív funkciókat, és azt mondták, hogy az érzékelés és az intuíció segítségével információt szerzünk a világról (tanulunk), az érzés és a gondolkodás révén pedig felhasználjuk ezt az információt (vagyis döntést hozunk). Azt mondták továbbá, hogy e négy funkció közül nem egyet, hanem kettőt preferálunk: egyet a tanulási és egyet a döntéshozatali oldalról. Ezen kívül egy újabb szemponttal is gazdagították a modellt. Két újabb vonást vittek bele, amelyeket magyarul jobbára a “tervező” és “kutató” szavakkal illetnek. Ez az előbbiekben ismertetett kognitív funkcióktól függetlenül osztja fel az embereket. A végeredmény tehát 2x2x2x2 vagyis 16 személyiségtípus, melyeket négy betűből álló kódok jelölnek (pl. INFJ, ESTP, stb.).

A betűk, és ami mögöttük van

A Myers-Briggs tipológia kódneveinek első betűje E vagy I, a második N vagy S, a harmadik T vagy F, az utolsó pedig J vagy P. Az alábbiakban felvázolom nagy vonalakban, melyik mit jelent (és mit nem).

I = Introvertált (Introvert) / E = Extrovertált (Extrovert)

Az intro- vagy extrovertáltság nem feltétlenül azt jelenti, hogy valaki magába forduló, csendes, vagy épp harsány és társaságkedvelő. Leegyszerűsítve egy introvertált számára a belső világa valóságosabb, mint a külső, fizikai világ, egy extrovertáltnak pedig épp fordítva. Az extrovertált a külvilágban tud feltöltődni, míg az introvertált személyiségnek szüksége van a befelé fordulásra, hogy mindazt, ami történt vele “odakint” összeegyeztethesse azzal, ami “odabent” van. Egy introvertált is képes extrovertált módon viselkedni és vice versa. Fontos kiemelni, hogy a Myers-Briggs tipológia valójában az egyén belső működéséről mondd valamit (lást: kognitív funkciók) nem pedig a viselkedéséről. E kettő nyilván kapcsolatban áll egymással, mégis fontos, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Az intro- és extrovertált minőség egy világnézetbeli különbség, a viselkedésben nem feltétlenül nyilvánul meg azonnal.

N = Intuíció (Intuition) / S = Érzékelés (Sensing)

Mivel az I betű már foglalt, az intuíció az N jelölést kapta. Társával, az érzékeléssel együtt ők alkotják a két “tanuló” funkciót, vagyis arra utalnak, ahogyan a világról információt szerzünk. Az érzékelők konkrét, kézzel fogható adatokra támaszkodnak, míg az intuitív személyiségek szívesebben rugaszkodnak el a tiszta racionális logikától, szívesebben spekulálnak és hoznak merészebb következtetéseket. Egy érzékelőnek hiteles, igazolható adatokra van szüksége, míg egy intuitív szívesebben keres mintázatokat. Egy érzékelő számára egy intuitív személy megfontolatlannak, álmodozónak és komolytalannak tűnhet, míg egy intuitív egy érzékelőt a földhöz ragadt, merev, dogmatikus, stb. jelzőkkel illethet magában.

F = Érzés (Feeling) / T = Gondolkodás (Thinking)

Ez a két funkció arra utal, ahogyan a döntéseinket hozzuk. Egy gondolkodó a tényeket vizsgálja, adatok alapján dolgozik, míg egy érző számára első sorban az a fontos, miként hat majd döntése másokra (és saját magára). A gondolkodó is figyelembe veszi a többi embert, de inkább úgy, mint további változókat egy képletben. Másrészről az érzők is támaszkodnak tényekre, adatokra, de úgy tekintenek rájuk, mint egy érzelmi kérdés részeire, melyek maguk is további érzések forrásai. Figyelem: az érzés / gondolkodás felosztás nem arra utal, hogy alapvetően valaki mennyire érzelmes vagy mennyit gondolkodik.

J = Tervező (Judging) / P = Kutató (Perceiving)

Aki tud angolul, most bizonyára a fejéhez kapott, a tervező és a kutató elnevezések ugyanis még csak köszönőviszonyban sincsenek az angol judging (ítélkezés, ítélkező) és perceiving (észlelés, észlelő) jelölésekkel. Szívem szerint az angol elnevezéseket használnám, de igazából azok is éppen olyan félrevezetők és megtévesztők, mint a magyar “fordításuk”. Egyszerűbb, ha megnézzük, mit jelentenek a gyakorlatban. A tervezők gondosan megszervezik az életük külső aspektusait, cserébe hogy belső világukban teljesen szabadok lehessenek. Szeretik a rendet, hűen tartják magukat a megbeszélt időpontokhoz. Minden séma szerint működik náluk, cserébe nem kell azon gondolkodniuk, mi lesz a következő lépés. Ez hatalmas megnyugvás számukra. A kutatók ezzel szemben a belső világukat szabályozzák, hogy ezáltal a külvilágban legyenek szabadok. Ők azok, akik elsőre szétszórtnak tűnhetnek. Lazán kezelik a határidőket, nehezen kiszámíthatóak, ugyanakkor nagyon élvezik a szabadságot.

Mindezzel az információval felvértezve tehát, ha valaki kitölt egy tesztet, nagyjából érteni fogja, mit jelent a kód, amelyet a végén kap. Mai kis bevezető cikkemben ennyit szerettem volna megosztani magáról a Myers-Briggs rendszerről. Értelem szerűen ennél jóval mélyebbre is le lehet ásni a témában (ez gyakorlatilag bármelyik személyiségtipológiára igaz), úgyhogy akit érdekel, csak bátorítani tudom, hogy tegye meg. A négybetűs kód csak a felszín, alatta pedig egy hatalmas és szerteágazó elmélet vár minket, hogy jobban rálássunk saját működésünkre, sőt, mi több, hogy egyenesen fejlesszük magunkat.

Még néhány gondolat

Lezárásképp visszautalok arra, amit a cikk elején is írtam: a fő előnyünk saját- és mások személyiségének megismerésében az, hogy megtanuljuk elfogadni és értékelni, hogy különbözőek vagyunk. Bárki el tudja könyvelni, hogy a másik ember “fura”, ahhoz azonban bölcsesség és jó szándék szükséges, hogy megpróbálja megérteni őt. A jövőben több hasonló témájú cikkre is lehet (sőt, kell!) számítani.

Share and Enjoy !

0Shares
0 0 0

Hogyan kezdjünk változni? – Egy apró trükk, amely beindíthatja a folyamatot

A mai cikkemben egy egyszerű módszert fogok bemutatni , amelynek segítségével akár igen komoly változásokat is elindíthatunk viselkedésünkben. Ez a technika igazán nem igényel sok erőfeszítést, még csak cselekvést sem – egyszerű gondolati műveletről van szó.

Valószínűleg abban a stádiumban lesz a leghasznosabb, amikor a változás gondolatát épp csak megfogalmaztuk magunknak, és esetleg már próbálunk olykor-olykor az új, választott viselkedésminta szerint cselekedni.

Maga a módszer négy lépésből áll.

1. Fogalmazd meg a motivációd

Miért akarom a változást? – ez lesz a kulcskérdés, amellyel indítunk. Ha valaki próbált már változtatni bizonyos szokásain, tapasztalhatta, hogy ez nem is olyan egyszerű. Elménk egy része folyamatosan visszahúz minket a régi sémákhoz, mivel ezt érzékeli „biztonságosnak” számunkra.

Ha azonban tisztában vagy a miérttel, be tudod bizonyítani magadnak, hogy az új cselekvésforma kézzel fogható előnyökkel jár majd számodra. Ha például eldöntötted, hogy kevesebb édességet fogyasztasz, a motivációd lehet akár az, hogy egészségesebb légy, hogy leadj pár kilót, vagy egyszerűen az, hogy ne érezd magad folyton olyan levertnek, amikor a vércukorszinted váratlanul lezuhan.

2. Tudatosítsd a belső ellenfeled

Amint kimondod magadnak, miért szeretnél változtatni, egyből két hang fog szólni a fejedben. Az egyik az épp megfogalmazott pozitív hatásokat fogja ismételni, míg a másik (elméd egy kevésbé tudatos része) megpróbálja megindokolni, miért előnyösebb mégis a régi, jól bevált cselekvés. Ő lesz a te belső ellenfeled, vagyis az a részed, amelyik a változás ellen játszik.

Fontos, hogy mindkettőt tudatosítsuk magunkban és felismerjük, mikor melyik beszél hozzánk. Az édességes példánál maradva, a régi szokás melletti érvek lehetnek például az alábbiak:

„De olyan finom!”

„Mindig megnyugtat egy kis nasi!”

„Ennyi még nem árthat!”

A lista természetesen végtelenül hosszúra is nyúlhat.

3. Engedd szóhoz jutni mindkettőt

Sokan ott rontják el, hogy mielőtt cselekszenek, nem adnak szót egyiknek vagy másiknak. Vagy elnyomják magukban a „belső ellenfelet”, vagy tudtukon kívül beleesnek annak csapdájába, és a tudatos énüket hagyják figyelmen kívül.

Az előbbi esetben a kevésbé tudatos személyiségrész előbb-utóbb megtalálja az utat, hogy visszatámadjon, ami általában annál jobban fáj, minél tovább volt elnyomva. A másodiknál pedig… nos, csírájukban fojtjuk el a változásról szőtt álmainkat.

Azt javaslom, hogy engedjük mindkét felet szóhoz jutni, akár egy bírósági tárgyaláson. Képzeld el, hogy ott állsz egy doboz desszert felett, és már épp nyúlnál ki, hogy elvegyél egyet (na jó, többet). Emlékezz rá, hogy ilyen esetben add meg a szót a másik oldalnak is, vagyis a tudatos énednek, aki a változás felől döntött és megindokolta azt az 1. pontban. Hadd mondja el mindkettő az érveit, majd cselekedj aszerint, amelyik meggyőzőbb volt vagy nagyobb hatást gyakorolta rád.

4. Bárhogy cselekedj is, ne emészd magad miatta

Nem baj, ha a régi séma szerint cselekszel, a fontos csupán az, hogy meghallgasd a „kisangyalt” is a másik válladon. Elképzelhető, hogy időbe telik, mire megtanul elég hangosan beszélni, vagy elég meggyőző érveket felsorakoztatni.

Az új elgondolás így is-úgy is erőre kap azáltal, ha teret engedsz neki a tudatodban. Másrészről pedig az önvád és az esetleges szégyenérzet jóval többet árt neked, mint egy egész doboznyi édesség. ne ess bele abba a hibába, hogy azt gondolod, ha megbünteted magad, majd legközelebb másként cselekszel.

Ha hasznos volt számodra ez a cikk, kérlek, oszd meg másokkal is! Miután pedig kipróbáltad a módszert, írd meg a tapasztalataid kommentben!

 

 

Share and Enjoy !

0Shares
0 0 0

17 kérdés párkapcsolatunk hatékony fejlesztéséhez

Ki mondta, hogy otthon nem coacholhatjuk magunkat vagy akár egymást? Lehet, sőt, kell is hogy időnként ránézzünk saját működésünkre, és feltegyünk bizonyos kérdéseket. Egyénileg végezve a folyamat neve önreflexió, de ugyanezt megtehetjük a párunkkal is (feltéve, ha ő is vevő a dologra).

Hihetetlen erő rejlik ebben az egyszerű szokásban. Ha csak havonta egyszer leülünk, hogy közösen reflektáljunk mindarra, amit együtt megélünk a mindennapok során, mélyebben megérthetjük és tudatosíthatjuk a folyamatokat, mélyek párkapcsolatunkat szervezik, valamint tetszés változtathatunk rajtuk. Maga a coaching folyamat is ezen az elven alapszik. A kérdések és a folyamatos tudatosítás által megadjuk az esélyt magunknak (vagy ez esetben kettőnknek) a változásra. Hogy valami jobbá, valami többé váljunk együtt és külön-külön is.

A cikk végén található 17 coach kérdést kifejezetten olyan pároknak alkottam meg, akik alapvetően őszinték és nyitottak egymás felé, és fontosnak tartják kapcsolatuk folyamatos gondozását és fejlesztését. Afféle haladó gyakorlatnak szántam, így azt vettem alapul, hogy általában véve jól kommunikáltok, valamint hogy közös egyetértés mellett, tudatosan építitek a kapcsolatotok.  FIGYELEM: a kölcsönös beleegyezés és a közös szándék elengedhetetlen egy ilyen gyakorlatnál. E nélkül az egész semmit sem fog érni. No, de jöjjenek a kérdések, némi magyarázattal kiegészítve.

– Melyek a kapcsolatunk erősségei? És a gyengeségei?

Ezek általános feltáró kérdések, melyek célja, hogy felderítse, miben vagytok jók együtt. Akár egy coaching folyamat során, egy párkapcsolatban is érdemes az erősségekre építeni, kihasználni azokat, különösen krízishelyzetben.

– Mi tartja össze a kapcsolatunkat? Melyek a széthúzó erők a kapcsolatunkban?

Ez a kérdéspár eggyel mélyebbre visz, mivel hogy a párkapcsolat mélyebb okait, illetve céljait boncolgatja. A második kérdés fényt derít továbbá a kapcsolatot fenyegető jelentősebb veszélyforrásokra is. Amint ezek megvannak, lehetőségünk nyílik, hogy redukáljuk, illetve kiküszöböljük őket.

– Mely cselekvések támogatják a kapcsolatunk fejlődését? És melyek akadályozzák?

Nagyon fontosnak tartom, hogy mindkét kérdés elhangozzék. Tökéletes kapcsolat nincsen, akaratunkon kívül szinte biztosan teszünk olyat is, amellyel kárt teszünk benne, illetve egymásban. Fontos, hogy nem kell kétségbeesni ezektől, és nem is kell azonnal megoldani őket (lehet, hogy van, amit nem is lehet). Maga a tény, hogy tudatában vagyunk mind a támogató, mind a kártékony magatartásformáinknak – és ezek okainak – segítség lehet a mindennapokban, hogy türelmesebbek legyünk egymással, illetve, hogy egy egészséges, realisztikus képet kapjunk a kapcsolatunkról.

– Mi az, amit tudnunk kéne egymásról, de nem tudunk, vagy nem veszünk eléggé figyelembe? Mi az, amit rosszul tudunk egymásról?

Úgy vélem, egy ember sosem ismerhet meg egy másikat teljes egészében. Még önmagunkat sem tudjuk teljesen kiismerni. Fontos tehát, hogy folyamatosan keressük az új dolgokat egymásban. Mi több, az ember folyamatosan változik. Ha nem vagyunk kellően „up-to-date”-ek egymást illetően, könnyedén olyan elvárásokat állíthatunk egymás elé, melyeknek már nem tudunk, vagy nem akarunk megfelelni.

– Milyen szerepeink vannak a kapcsolatunkban? Melyek komfortosak számunkra és melyek nem?

Mindannyian szerepekben élünk. Ha tudatában vagyunk, milyen szerepeket játszunk a kapcsolaton belül, fényt deríthetünk arra is, melyiket mennyire érezzük sajátunknak. Ez után igény szerint változtathatunk rajtuk.

– Hogyan okozunk egymásnak örömet? Mivel zavarjuk egymást? Mit értékelünk egymásban?

Lényegesnek tartom, hogy emberi kapcsolatainkban tudatosan törekedjünk arra, hogy minél több örömet és minél kevesebb bosszúságot okozzunk egymásnak. Ezenfelül, a harmadik kérdés segít, hogy őszintén elismerjük egymás pozitív tulajdonságait. Az elismerés pedig – azon túl, hogy jól esik – a pozitív dolgokra irányítja a figyelmet, így azokat jobban észrevesszük a mindennapok során.

– Melyek a közös céljaink? Melyek az egyéni céljaink? Hogyan hatnak ezek egymásra?

Az egyéni és a közös célok egymásra hatása önmagában is képes eldönteni egy kapcsolat sorsát. Nagyon fontosnak tartom, hogy egyrészt egy kapcsolatban legyenek közös célok, másfelől pedig, hogy az egyéni törekvések ne állják útját sem ennek, sem pedig egymásnak. Ha valamelyik bekövetkezik, az feszültségekhez vezethet.

– Mi az, amit mától minden nap megtehetünk, hogy még több boldogságot éljünk meg együtt?

A legvégső kérdés pozitív irányba tereli a fókuszt. Igen erőteljes kérdés lévén elég nagy hatást tud gyakorolni, ha megválaszolják. Fontos azonban megjegyeznem, hogy ha már egyszer megadtuk a választ, illendő azt a gyakorlatba is átültetni… mondjuk mától.

Share and Enjoy !

0Shares
0 0 0

Választás előtt – Miért olyan nehéz dönteni?

A mai cikkemben a döntéshelyzetekről fogok írni, illetve arról, hogy miért érezzük magunkat gyakorta képtelennek a választásra. Coachingban az ilyen helyzetek gyakran előfordulnak, ezért is gondoltam, hogy egy egész cikket szentelek a témának.

Az igazán sikeres emberek – egyesek szerint – gyorsan hoznak döntést és nehezen változtatnak az álláspontjukon. Egy bizonyos határon túl ez nekem inkább a fafejűség definíciójának hangzik, az azonban tény és való, hogy még ha nem is a tökéletes opciót választjuk, de kitartunk mellette, gyakran több hasznunk származhat belőle, mintha hezitálnánk, vagy ide-oda libikókáznánk a lehetőségek közt.

Miért blokkolunk le döntéshelyzetben?

Tapasztalataim szerint (melyek egy része személyes fejlődésemből, más része a coaching folyamatokból származik) a hezitálás és a döntések elodázása mögött a legtöbb esetben az áldozatvállalástól való félelem áll. Amikor több lehetőség közül választunk egyet, az összes többiről lemondunk, így áldozatot hozunk. Beállítottságunktól függően, vagy arra az egy dologra fókuszálunk, amelyet elnyerünk ezáltal, vagy azokra, amelyeket elveszítünk.

A jutalom gyakran sokkal kecsegtetőbb, mintsem hogy a veszteséget egyáltalán figyelembe vegyük. Ilyen lehet például, amikor valaki megkapja álmai állását annál a cégnél, ahová évek óta próbál bekerülni. Nem sokat fog gondolkodni, hogy otthagyja-e a régit, noha ez is egy áldozat részéről. Más helyzetekben – amikor a mérleg nyelve nem billen el ilyen mértékben – hajlamosak vagyunk abból kiindulni, mit veszíthetünk, semmint abból, hogy mit nyerhetünk a döntésünkkel.

Barátkozzunk meg az áldozatvállalással!

A megoldás? Fogadjuk el, hogy az életben néha fel kell áldoznunk dolgokat, hogy másokat elnyerhessünk vagy legalább a lehetőséget megadjuk magunknak. Tudomásul kell vennünk, hogy nem kaphatunk meg mindent egyszerre. Ezt nem úgy értem, hogy érjük be kevesebbel, mint amire vágyunk, sokkal inkább úgy, hogy tanuljuk meg felismerni, hogy mi az, ami nem kompatibilis egy vágyott állapottal, mi az, ami el fog veszni célunk megvalósítása során, tudatosan engedjük el.

Ha valaki egy másik városban szeretné folytatni az életét, el kell, hogy búcsúzzon régi kedvenc helyeitől, illetve tudomásul kell vennie, hogy a régi barátokkal is megváltozik a viszonya. Mindez a helyzet sajátosságából fakad, sok mindent nem lehet vele tenni. Vagy elfogadom ezt, vagy egyáltalán nem is költözöm.

Az áldozatvállalás néha igen félelmetes tud lenni, főleg egy ilyen szituációban, amit az imént felvázoltam. Egy coach ilyenkor is remekül tudja támogatni kliensét, hogy letisztázza magában, mit nyer és mit veszít az akcióval. ha már az ügyfél tisztán látja, hogy összességében a dolog nyereséges lesz, a coach feladata, hogy fókuszát a nyereség oldalon tartsa. (Ezt persze akár egyedül is gyakorolhatjuk odahaza.)

Ha a nyereséget, a vágyott állapotot tartjuk szem előtt, az egész szituáció egy sokkal pozitívabb színezetet kap. Így már képesek leszünk cselekedni, és beindítani a változást, amennyiben tényleg ezt érezzük a legjobbnak.

Share and Enjoy !

0Shares
0 0 0

Elengedés – Miért jó és mi segíthet benne?

Bizonyára mindenkinek ismerős az az érzés, amikor egy-egy negatív gondolat vagy érzés akaratunk ellenére befészkeli magát a fejünkbe. Ilyenkor szinte képtelenségnek érezzük, hogy megálljt parancsoljunk neki. A barátaink, szeretteink persze csak legyintenek, hogy ne foglalkozzunk annyit a dologgal, ezt azonban könnyebb mondani, mint megtenni. Jelen cikkemben azoknak szeretnék néhány hasznos fogást mutatni, akik úgy érzik, túlságosan sokat emésztik magukat olyasmin, amin már rég nem érdemes.

Az elengedés nem csak a tibeti szerzetesek kiváltsága. Sokan megpróbálják elhitetni velünk, hogy csakis az ő tanfolyamukon / könyvükből / stb. tanulhatjuk meg a titkot, amellyel makacs elménket ismét uralmunk alá hajthatjuk, ez azonban nem feltétlenül igaz. Egy kis gyakorlással egész meglepő fejlődést is produkálhatunk. Tény és való, hogy vannak hasznos könyvek a piacon, illetve egy-egy önismereti tanfolyam is sokat lendíthet az ügyön. Ezen felül, egész jó coaching témát is szolgáltathat az elengedés kérdésköre. Mindazonáltal ha másba szeretnéd fektetni a pénzed, vagy olyan sürgős a változás, a legegyszerűbb, ha most azonnal nekilátsz dolgozni az ügyön.

Fontos megértenünk, hogy a kényszeres negatitivás energiát vesz el tőlünk, méghozzá nem is keveset. Olyan, mintha a pénztárcánk lyukas lenne alul, és folyamatosan hullana ki belőle a pénz. Mi lenne velünk hó végére? Nos, ugyanez játszódik le érzelmi síkon is, annyi különbséggel, hogy itt nem feltétlenül kapunk havonta egy fix összeget, hogy kompenzáljuk a dolgot. Ha sikerül megszabadulnunk néhány negatív sztoritól, amelyek újra meg újra hatalmukba kerítenek, elvághatjuk a veszteségeket. Több erőnk marad, hogy haladjunk előre, és alkossunk. Nem véletlenül fektet a legtöbb önfejlesztő program akkora hangsúlyt a témára.

Elengedni, de mit?

A leggyakoribb kéretlenül visszatérő gondolatok a sértettség, illetve a fájdalom érzésével érkeznek kéz a kézben. Nem könnyű túltenni magunkat azon, ha valaki megbánt, és személyiségünktől függetlenül egyesek agresszivitással, mások önsajnálattal felelnek a helyzetre. Volt párok, főnökök, munkatársak, barátok, akik átvágtak – soroljam még? Sokan közülük jó eséllyel még mindig ott várakoznak elménk egy félreeső zugában, hátha még egyszer kihozhatnak a sodrunkból.

A veszteség a következő leggyakoribb oka a visszatérő negatív érzéseknek. A legsúlyosabb veszteséget kétség kívül egy szerettünk halálakor, illetve egy szakítás után érezzük. A gyász azonban természetes folyamat, és ha szembe merünk nézni vele, a kínzó üresség idővel enyhülni fog. Mindazonáltal egy terapeuta vagy egy coach támogatása jól jöhet, főleg, ha egymagunk nehezen birkózunk meg egy ilyen intenzív élménnyel.

Fontos megemlítenünk még az izgulást, akár pozitív, akár negatív. Holnap fellépés, és te úgy érzed, egy hangot sem bírsz tisztán elfújni a hangszereden. A begyakorolt darabokat is mintha egy láthatatlan harapófogó húzná ki a fejedből. Nem egyszerű eset, mi? Vagy lehetsz éppen annyira magabiztos is, hogy azt sem tudod hová legyél a holnapi nagy pillanatig. Éjjel kettő van, de még mindig nem alszol. Pedig nem ártana azért pihenni – de hát olyan nagy siker lesz. Egyik forgatókönyv sem szolgál hosszútávon.

A fenti helyzetek egyikében sem lehet egyszerűen, csettintésre megszabadulni a nem kívánatos érzésekről. Na jó, a Dalai Lámának lehet hogy menne, de azért mi maradjunk csak a realitás talaján és ne mérjük magunkat őhozzá. A kulcs minden esetben a szemléletváltás.

Szeretem kétfelé választani az elengedés kérdését: az elengedés első fajtája a múltbeli sebek gyógyítására irányul, míg a második a jövőbeli célok elérésére. Az elsőre gyakran használom a megbocsátás szinonimát, hiszen az esetek többségében valójában erről van szó. Hogy elengedjük a fájdalmat és a sértettséget, meg kell tudnunk bocsátani. A megbocsátásról egyébként hosszú cikkeket lehetne írni, ennél mélyebbre tehát most nem megyek a témában.

#1 Múltbeli sebek gyógyítása

Ami tapasztalataim szerint a legtöbbet segít ilyen helyzetekben, az a következő állítás: Mindenki a tőle telhető legjobbat teszi minden helyzetben, és mindenki úgy cselekszik, hogy az valakinek valamilyen szempontból jó legyen. Ezt így hirtelen talán nehéz belátni, de ha leülünk egy tea mellett, úgy érzem, bármilyen be tudnám neked bizonyítani, bármilyen helyzetet hozol is elém.

Érdemes tehát ezzel eljátszani, addig azonban, amíg ez a mag kikel és virágba borul, itt egy könnyebben emészthető verziója a fenti állításnak: Mindenkinek megvan az oka, hogy miért csinál dolgokat. Ez pedig általában nem az, hogy „gonosz”, vagy „egy segg”, mint ahogy azt szeretjük gondolni. Meglepődnél, de a legtöbb bűnöző nem érzi magát rossznak. Sőt, sokuk kifejezetten pozitív hősként vélekedik magáról, aki a rendszer elnyomása ellen lázad, és ehhez hasonlók. Ezen kívül ó eséllyel rólad is gondolták már ezt bizonyos helyzetekben, ami lehet, hogy meg sem fordult a fejedben.

Mindenkinek van egy motivációja. Bárki bármit tesz is veled, két út kínálkozik számodra. Vagy elítéled az illetőt, vagy megpróbálod megérteni, miért tette, amit tett. Az előbbire bárki képes, az utóbbira csak kevesen. Az előbbi fájdalmat szül, az utóbbi elfogadást. Dale Cargenie így írj a Hogyan szerezz barátokat és befolyásold az embereket című könyvében: „Mindent tudni annyi, mint mindent megbocsátani.” Az egyik kedvenc idézetem.

#2 Jövőbeli célok elérése

Bármilyen célt tűzöl is ki magad elé, ha túlságosan görcsölsz a dolgon, esetleg a kétely vagy a félelem csapdájába esel, könnyen letérhetsz a legrövidebb útról. Saját életemben azt találtam, hogy akármit is értem el, végül nem azon múlt a boldogságom és elégedettségem, hogy mit szereztem meg, hanem azon, hogy hogyan éreztem magam belül. Hiszem, hogy a boldogság belülről jön, és nem függ annyira a külső körülményektől, mint ahogy azt gyakran képzeljük. Nem fontos annyira, mi van kívül, inkább az, hogy mi van belül.

Ez lehet, hogy ismét badarságnak tűnik, de attól még érdemes eljátszanod a gondolattal. Ha azonban igaznak érzed, gondolj bele, milyen szerencséd van, hisz belső állapotodat sokkal könnyebb megváltoztatni, mint azt, hogy mennyi pénzt keresel. Bárminek az elérésén fáradozol is, ez a gondolat jó szolgálatot tehet, mivel levesz egy bizonyos feszültségmennyiséget a dologról, amelyet egyébként az a hiedelem csatolna hozzá, hogy „csak akkor leszek jól, ha ez és ez lesz”. Ez pedig egész egyszerűen önbecsapás.

A másik elgondolás, amelynek hasznát veheted, így szól: halálunk után úgysem tarthatunk meg semmit abból, amit felhalmoztunk, akkor meg minek fájjon a fejünk miatta? Nincstelenül születünk és halunk meg, tehát egyszer úgyis el kell engednünk mindazt, ami számunkra kedves. Miért ne tennénk meg most, és spórolnánk meg néhány álmatlan éjszakát? Ez nem azt jelenti, hogy bontsd fel a házasságod és írasd a házad másra, csupán annyit, hogy nem teszed függővé saját jóléted ezen dolgok meglététől. Hogy úgy tudsz ránézni a céljaidra, hogy ha sikerül, nagyszerű lesz, ha meg nem, legalább lefoglaltad magad egy időre, tanultál valami újat, és jól érezted magad a folyamat közben. (Ideális esetben, persze. Ha ezek az érzések netán hiányoznának, lehet, hogy a célkitűzéssel van probléma.)

Remélem, ez a néhány gondolatmenet segíteni fog rajtad álmatlan éjszakáidon. Jó eséllyel azért időt kell szánni rá, hogy valóban átérezd mindazt, amit fentebb kifejtettem, ha viszont sikerül, az remek fegyvert fog jelenteni érzelmi kilengések ellen. Ha tetszett a cikk, kérlek, oszd meg másokkal is.

Share and Enjoy !

0Shares
0 0 0

A gyermeknevelés napos oldala

Bizonyára mindannyiunknak ismerősek a fenyegetések, amelyekkel szüleink próbáltak minket visszatartani bizonyos dolgoktól, vagy amelyeket alkalmasint mi is bevetettünk már szülőként. Mai cikkem célja, hogy a gyermeknevelés egy másik módját mutassam be, amely mentes a hatalmi harcoktól és a sértődöttségtől.

A gyermeknevelés új, pozitív filozófiájának alapvetése, hogy lehetséges, sőt, kifejezetten ajánlatos elhagyni a hagyományos fegyelmezési eszközöket, pontosabban lecserélni őket valami sokkal jobbra. Az új irányzat békét és harmóniát ígér a családi fészek számára. Több könyvet is publikáltak már a témában, amit én olvastam ezek közül – és emiatt ajánlani is tudom – az Rebecca Eanes Positive Parenting című könyve (magyar nyelvű kiadásról ez idáig nem értesültem).

Kezdjük az alapoknál

A pozitív gyermeknevelés öt alapelve a kötődés kiépítése, a tisztelet, a proaktivitás, az empatikus vezetői szerep, valamint a pozitív fegyelem. Nem fogok mindegyiken végigmenni, elvégre most csupán egy rövid betekintést szeretnék adni a témába.

Sokan azt gondolják, hogy gyermekeink azért jönnek a világra, hogy próbára tegyék tűrőképességünket, és hogy aprócska zsarnokok módjára megpróbálják átvenni az irányítást. Ez nem is állhatna messzebb a valóságtól, véleményem szerint. Gyermekeinknek vannak vágyaik, törekvéseik, és aszerint, hogy mi hogy viszonyulunk ezekhez, kötődni fognak hozzánk vagy elfordulnak tőlünk.

Számomra a pozitív szülőség veleje a következő: tudatnom és éreztetnem kell a gyermekemmel, hogy látom és értem az igényeit, kívánságait, és azon vagyok, hogy ezeket segítsek kielégíteni. Elméletben lehet, hogy sokan rávágják, hogy hát ők is eszerint nevelik apróságaikat, a gyakorlatban azonban a legtöbben elcsúszunk itt-ott.

Nézzünk egy példát

Képzeljük el, hogy gyermekünk épp az ágyon ugrál. Minket ez bosszant. Odamegyünk, rákiabálunk, mire a ő vagy folytatja (ez esetben hamarosan még hangosabb és még agresszívebb fellépés következik), vagy bosszúsan elkullog. Az eredmény lényegében ugyanaz lesz: a gyermek megijed, dühös lesz, és azt szűri le az egészből, hogy a szülő lényegében az az akadály, amely visszatartja őt attól, hogy jól érezze magát.

Mindezek mellett azonban a szülő az a személy is, aki enni ad, aki a ruháit veszi, stb., vagyis akitől függ. Ez az ambivalencia pedig hosszútávon károsan hat kettejük kapcsolatára.

Mit csinál egy pozitív szülő? Először is nem emeli fel a hangját. Odamegy, leülteti gyermekét maga mellé, és a következőket teszi:

1.) Felderíti, mi a gyermek célja a tevékenységgel (valószínűleg semmi több, mint hogy jól érezze magát), és visszajelzi neki, hogy ez teljesen rendben van: „Látom, hogy jól szórakozol, és ennek nagyon örülök.”

2.) Ismerteti vele aggályait / kétségeit az adott tevékenységgel kapcsolatban (asszertíven, én-üzenetekkel, megfelelő indoklással): „Ezt az ágyat sajnos nem erre tervezték, így attól félek, hogy tönkremegy.”

3.) Ismerteti az esetleges következményeket, és megérdeklődi, hogy vélekedik erről a gyermek: „Egy leszakadt ágyon aludni, tudod, elég kényelmetlen. Mi pedig nem igazán szeretnénk újat venni, mert másra szeretnénk költeni a pénzünket, a régi pedig a szeméttelepen kötne ki, ami nem környezetbarát. Szerinted mennyire lenne jó, ha ez történne?”

4.) Keresni alternatívákat, hogy a gyermek mégis kiélhesse vágyait, biztonságosabb módon: „Ha szeretnél ugrálni, jövő héten elmehetünk a vidámparkba, vagy születésnapodra kérhetsz egy trambulint.”

Ez a metódus minden szituációban lejátszható, függetlenül attól, hogy én, mint szülő, tiltok-e vagy sem. Ha tiltok, legyen kimondva explicite: „…épp ezek miatt az ágyon ugrálást sajnos nem engedem meg neked.” És persze az is, ha nem: „én megengedem, hogy ugrálj az ágyon, de csakis a sajátodon, és kérlek, tartsd észben, hogy ez milyen veszélyekkel járhat.

Mire van szükségünk?

Ahogy az talán a fenti példából is kitűnik, az asszertív kommunikáció és saját érzelmeink hatékony kezelése nem opcionális. Úgy gondolom, az az ember, aki nem tud kommunikálni, vagy érzelmei ide-oda rángatják, részben ő maga is gyermek. Egy gyermek pedig aligha képes hatékonyan felnevelni egy másikat. A történet tehát minden esetben velünk, szülőkkel kezdődik. Az önfejlesztést és a belső munkát nem lehet megúszni.

Ezen kívül kulcsfontosságú, hogy őszinték, transzparensek, és ésszerűek legyünk. Ezt összefoglaló néven úgy hívom, hogy hitelesség. Hiteles attól lesz egy szülő, hogy egyrészt tettei összhangban vannak szavaival, másrészt nem rázza le gyermekét annyival, hogy „mert csak”, vagy „mert azt mondtam”. Ez az én szememben a gyermek nyílt lehülyézésével egyenértékű. Ha nem indokoljuk meg, mit miért mondunk, igen hatékonyan ássuk alá saját hitelességünket és tekintélyünket. A tekintély és a hitelesség ugyanis kéz a kézben járnak. Egy szülőnek nem attól lesz tekintélye, nem azért lesz tisztelhető, mert agresszív és fel tudja emelni a hangját (ez félelmet szül, nem tiszteletet), hanem mert odafigyel a gyermek igényeire, és bölcsessége, tapasztalatai révén segíti gyermekét, hogy ezeket az igényeket ésszerűen elégítse ki, és ne okozzon vele károkat se magának, se másnak.

A végére hagytam az egyik kedvenc pontomat. Viselkedj úgy a gyermekeddel, ahogy azt te magad is elvárnád egy másik embertől. Hogy miért? Mert a célunk az, hogy a gyermek mielőbb megtanulja, hogy ő is egy teljes értékű emberi lény, aki méltó a tiszteletre és a szeretetre. Ebbe nem csak az olyan (szerintem magától értetődő) dolgok tartoznak bele, mint hogy nem alázom meg mások előtt, nem fenyegetem, nem vágok sértéseket a fejéhez, hanem olyanok is, mint hogy tisztelem a testét és az intim szféráját. Hányszor látunk olyat, hogy a gondoskodó anya saját nyálas ujjával dörgöli le a maszatot egyetlen fiacskája arcáról, mindezt ráadásul egy forgalmas közterületen? Kedves olvasóm, te hogy éreznéd magad, ha holnap én csinálnám ezt veled a kedvenc kávézódban? 🙂

Share and Enjoy !

0Shares
0 0 0

Ússzunk az Áramlattal! – könyvajánló

Az áramlatélmény (flow) felfedezése és tanulmányozása, amely egyébként Maslow híres szükségletpiramis-elméletének egyik legjelentősebb kihívója, Dr. Csíkszentmihályi Mihály, a Chicagói Egyetem magyar származású professzorának nevéhez fűződik. A külföldiek számára csak bajosan kiejthető nevű professzor a “tökéletes élmény” elméletének nevezi felfedezését – teljes joggal, mivel kutatásai (és személyes tapasztalataim is) bebizonyították, hogy a flow élmények hihehtetlenülmértékben járulnak hozzá fejlődésünkhöz és életminőségünk javításához.

A bolsogságkutatás talán egyidős az emberiséggel, úgy vélem azonban, hogy Csíkszentmihályinál közelebb eddig senki nem jutott a nagy kérdés megfejtéséhez: Mitől lesz boldog az ember? Aki még nem olvasta volna a könyvet (melynek címe, csak a tisztánlátás kedvéért Az áramlat – a tökéletes élmény pszichológiája), feltétlenül tegye meg mielőbb. Tartozunk magunknak ennyivel, ha már egyszer állítólag boldogok akarunk lenni.

Mi az hogy flow?

A szó angolul áramlást jelent, jelen kontextusban pedig egy olyan szubjektív élményre utal, amely során az ember annyira belefeledkezik abba, amit épp csinál, hogy úgy érzi, megszűnik körülötte a világ. Ezeket az élményeket a legtöbb ember élete legpozitívabb pillanataiként írja le.

Bizonyára sokan éreztük már azt, hogy egy jó beszélgetés közben úgy telt el a délután, mintha öt perc sem lett volna. Vagy mikor munka közben elfelejtettünk enni, és csak utólag jöttünk vettük észre, hogy majd kiesik a szemünk – nos, ezt tudja a flow élmény. Intenzív koncentráció és azonnali visszacsatolás, ami olyan jó, hogy szó szerint beszippant. (Azért néha enni is fontos…)

A könyvben részletesen is olvashatunk az áramlatélmény mibenlétéről, így nem szándékozom részletekbe bocsátkozni. Annyit azonban fontos kiemelni, hogy flow közben érez a szó szoros értelmében vett boldogságot. Épp ellenkezőleg: semmit sem érez, és pont ez a gyönyörű a dologban. Arra az időre ugyanis, amikor elragad bennünket az áramlat, a személyiségünk, annak minden problémájával együtt, abszolút háttérbe szorul. Ez nem is csoda, hisz az áramlatélmények egyik legfőbb sajátossága a kristálytiszta fókusz, amely nem tűr meg mást maga mellett az elménkben.

Bárki lehet boldog

Az ember élethelyzetétől függetlenül jó eséllyel képes flow élményt átélni, amely szinte csodaszerként javíthat általános kedélyállapotán. Az áramlatélmény nagyszerűsége épp abban rejlik, hogy viszonylag könnyedén elérhető, és hosszan tartó kellemes érzésekkel kecsegtet. Ugyanez már nem mondható el a pénzről, a szexről vagy a kábítószerről, amelyektől sokan pedig ugyenilyen hatást várnak.

Flow közben nem vagyunk boldogok, az viszont, amit átélünk, legalább olyan nagyszerű, mint amit az emberek nagy általánosságban csak “boldogság” néven emlegetnek. A flow nem arról szól, hogy vigyorgunk, mint a vadalma. Ez egyfajta kifinomult belső összhang, kiteljesedés, illetve bensőséges kapcsolat valamivel, ami túlmutat a mindennapi ügyesbajos dolgokkal zsonglőrködő személyiségszerke-zetünkön.

Íme a recept

Nahát ha ez ilyen jó, akkor mégis hogyan lássak neki? – Mi sem egyszerűbb. Végy egy készséget, majd egy neki megfelelő kihívást, amely nehézségben pont megfelel neki. Gondoskodj róla továbbá, hogy legyen valamiféle közvetlen visszacsatolás. És kész is! Vagyis, nem egészen… Nem teremttettünk mind egyformának, így más-más emberek más-más tevékenységekben találnak flow élményt. Bizonyos mértékig a legtöbb tevékenység átalakítható úgy, hogy áramlatélményt szolgáltassék, érdemes azonban kikutatnod, hogy melyek a Te legfőbb áramlatforrásaid.

Íme egy példa: A hegedülés egy készség, a hozzá passzoló kihívás pedig egy darab megszólaltatása. Ha flow élményt szeretnél átélni, olyan művet válassz, amelynek nehézségi foka még épp kihívást jelent, ugyanakkor erős összpontosítással viszonylag magabiztosan meg tudod ugrani. Ha a nehézségi fok alacsonyabb, unalomhoz, ha magasabb, akkor pedig frusztrációhoz vezet. Az áramlatélmény e kettő közt lakozik félúton!

A tevékenység során a készséged fejlődni fog, ekkor pedig arányosan nehezíteni kell a kihívást is. Jöhetnek komolyabb, technikásabb darabok. Újabb fejlődés, újabb nehezítés, és így tovább. Vacsorázni azért ne felejts el…

Még egy kis plusz

Az áramlattevékenységek nem csak hogy feltöltenek, kellemes érzésekkel ajándékoznak meg, de Csíkszentmihályi szerint még a személyiségünket is fejlesztik. Ez látszólag ellentmond annak, hogy flow közben a személyiségünk lényegében megszűnik, valójában azonban a kettő nem zárja ki egymást.

Készségeink ilyen módon való fejlesztése és szellemi energiánk ilyen magas fokú kihasználása (de tényleg – minél több mindent kell bevetned a feladat teljesítéséhez, annál messzebbre sodor az áramlat) azt eredményezi, hogy többé egyszerűen nem leszünk ugyanazok, akik előtte voltunk. Komplexebbé és kifinomultabbá válunk.

Remélem sikerült kedvet csinálnom ehhez a remek kis olvasmányhoz. Hiszem, hogy a flow élmények felfedezése és tudatos kihasználása alapjaiban alakíthatja át sokak életét. Kellemes olvasást!

Share and Enjoy !

0Shares
0 0 0

“Gazdagodj meg könnyen és gyorsan!” – Miért vigyázzunk az efféle tanításokkal?

Néhány évvel ez előtt én is hajlamos voltam túlzásokba esni, és azt gondolni, hogy az erőltetett pozitív hozzáállás és a sikerbe vetett szemellenzős vélt vagy valós hit az egyedüli, leghatásosabb, ráadásul azonnali megoldás az élet valamennyi kihívására. Úgy érzem, azóta sok tapasztalattal gazdagabb lettem, melyek most arra bátorítanak, hogy egy külön cikket szenteljek annak, mire figyeljünk oda, amikor az ún. vonzás törvényével kísérletezünk.

Ez a fajta életszemlélet oké, de…

Felszínes, sok tényezőt figyelmen kívül hagy, és bizonyos emberek számára akár veszélyes is lehet. No, de nézzük szép sorjában. Azzal önmagában nincs semmi gond, ha tudatosan eltervezzük, milyen célok felé kívánunk mozogni az életben (ezt a coachingban is alkalmazzuk), vagy ha az ember kifejleszt egy egészséges önbizalmat és pozitív világképet. Sőt, egyenesen remek, ha ezt sikerül valakinek megvalósítania.

A gond csak ott kezdődik amikor a “gondolataimmal bevonzok bármit az életembe” alapvetést arra használjuk, hogy belső bizonytalanságainkból eredő, illetve a társadalom által belénk programozott sablonos célokat hajkurásszuk. Ha mindezt ráadásul elkönyveljük személyes fejlődésként, az szerény véleményem szerint kimeríti az önátverés fogalmát.

A legtöbb “tanító”, aki ilyesmit prédikál, elfelejti megemlíteni, hogy vágyaink rengeteg különféle forrásból eredhetnek, és ha nem csekkoljuk le, mit miért szeretnénk elérni, az önáltatás és a belső ellentmondásokból fakadó feszültség szinte borítékolható. Én egész biztosan nem kezdenék célkitűzésbe, amíg nem rendelkezem magas fokú önismerettel.

A veszélyessége pedig abban áll, hogy az ember, aki megpróbál minden körülmények közt pozitív maradni, hajlamos elfojtani magában a negatív érzéseit, mert fél tőle, hogy azok megakadályoznák az új autó bevonzását. Tudom, mert én is beleestem ebbe a hibába. Ezzel csak az a baj, hogy feszültséget generál, továbbá rengeteg energiát felemészt azt a sok negatívumot újra meg újra visszanyomkodni tudatunk süppedős iszapjába. Érzelmeink tudatosítása és megélése alapvető fontosságú, ezt pedig lehet, hogy megint csak nem mindegyik self-help guru köti a közönsége orrára (tisztelet a kivételnek).

Akkor most mi is az a vonzás törvénye és hogy jön a coachinghoz?

A második kérdésre válaszolok először: sehogy. Attól nem lesz valaki coach, hogy ír egy könyvet arról, hogy hogyan készíts látványtáblát, és vice versa. (Én sem mint coach írom ezt a cikket, hanem mint olyasvalaki, aki sokat foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehet a legtöbb mindent kihozni egy darab emberi életből.)

Tapasztalatból mondom, hogy az életben rengeteg-rengeteg minden múlik a hozzáállásunkon, az én-képünkön, stb. Ilyen értelemben a belső világunk valóban tükröződni fog életünk eseményeiben, vagyis talán inkább abban, ahogyan megéljük őket. Azzal is teljesen egyet értek, hogy konkrét, kézzel fogható célok szükségesek az előrehaladáshoz. Ha tudom, mit akarok, nagy valószínűséggel azt is tudni fogom, mit tehetek érte.

Attól azonban óva intek mindenkit, hogy olyan célokat tűzzön ki, amelyek nem reálisak az adott pillanatban, ezek ugyanis frusztrálttá tesznek minket, és nem hogy növelnék az önbizalmunkat, még csökkenthetik is azt. Ha én havi nettó 95.000-et keresek, de jövő hónapban már milliós bevételt tűzök ki magam elé,  könnyedén lehet, hogy csalódni fogok. Nem szeretnék nagyon belefolyni a hatékony célkitűzés elméletébe, fontos azonban, hogy elkülönítsük a célokat az álmodozástól. Félreértés ne essék, az álmodozás egy remek dolog, és fontos is, hogy tudjunk álmodozni, egy cél azonban olyasvalami, amiért itt és most tenni is tudok. Teljesen oké, ha milliókról álmodozom, de fontos észnél lenni, és tudni, hogy mikorra reális az hogy én ezt meg is ugrom.

Pontosítsunk néhány dolgot

Végezetül nézzünk meg néhány közkedvelt állítást népszerű önfejlesztő guruk könyveiből (vagy amelyeket ezekből esetleg leszűrhetünk), és pontosítsuk kicsit, mit is jelentenek, mielőtt komolyan félrevezetnénk magunkat.

“Bármit elérhetsz, amit kitűzöl magad elé.” – A megállapítás 95%-ban korrekt, ennek az ára azonban vér és veríték. Nagyot álmodni remek, ugyanakkor a nagy álmok nagy áldozatot is követelnek. Ha pl. szomfonikus zenekarban szeretnél játszani, gyakorolj minden reggel munka előtt három órát, majd este megint hármat, mikor hazajössz. Tíz év múlva beszéljünk.

“Az univerzum szeret és támogat.” – Ezzel az állítással nem igazán lehet mit kezdeni. Egy pozitív, szerető  világképnek (Istenképnek, ha úgy tetszik) nagyon komoly előnyei lehetnek bizonyos embereknél. Még ha az állítás valójában nem is igaz, maga a hit hatalmas erőt képvisel és önbeteljesítő jóslatként viselkedik: az illető tényleg könnyebben veheti a kihívásait.

“Az ember folyamatos növekedésre teremtetett.” – Igen és nem. Ha a folyamatos növekedés az egyre több pénz és egyre nagyobb ház hajhászását jelenti, akkor úgy vélem, ez az elgondolás csupán kapitalista világunk mellékterméke, és ráadásul még csak nem is hasznos. Ha azonban azt értjük alatta, hogy az emberben megvan a képesség, hogy folyamatosan tanuljon, fejlessze képességeit, személyiségét, stb. már inkább egyet tudok vele érteni. Fontos tudni, hogy a “több” felhalmozása általában nem tesz automatikusan boldogabbá.

“Életünk sikere abban mérhető, hogy elértük-e a céljainkat.” – Nem, nem, nem, nem, és nem. Nyilván ahány ember, annyiféle elgondolás az élet értelmét és célját illetően, nekem speciel az elsődleges célom az, hogy minél pozitívabb szubjektív élményeket éljek meg. A célok segíthetik az élmények pozitívabbá válását, azonban ugyanakkora kárt is okozhatnak, ha egyfajta feltételként tekintünk rájuk, vagy netán kötelességként (tudom, mert ebbe is beleestem már).

A célok, ha igazán őszinte akarok lenni, abszolút másodlagosak. Ezt az is jól tükrözi, hogy ami az egyik embernek életcél, az a másiknak ostobaság és vice versa. Az célkitűzés egy nagy játék, senkit nem érdekel, ha végül nem jön be valami. Attól még az életed nem lesz értelmetlen, ha pedig mégis így érzed, gondold át még egyszer a dolgot. Valóban jó érzés minden erőnket beleadva küzdeni valamiért, csak vigyázzunk, nehogy kellemetlen küszködésbe csapjon át. A határvonal sajnos elég homályos.

Lezárásként szeretném hangsúlyozni, mennyire fontos az, hogy ne vegyünk mindent azonnal készpénznek, amit egy online szemináriumon az orrunkra kötnek. Tény és való, hogy a motivációs előadások sok szempontból hasznosak, és a pozitív hozzáállás (egészséges keretek közt) szintén elég tuti ütőkártya tud lenni az ember kezében. A nagy cékitűzések és vizualizálások közepette azonban legyünk észnél, és fordítsunk legalább annyi (ha nem több) energiát önmagunk megismerésére. Mi motivál? Miért akarom én ezt? Hogy vagyok én azzal, ha nem úgy lesz? Stb.

Fontos, hogy ne csak motiváljunk, hanem oktassunk is. Hogy mit? Önismeretet, önreflexiót, érzelmi intelligenciát, tudatosságot, és hasonlóakat. Ha ezt egy előadó megteszi, remek, ha nem, kérd vissza a pénzed. Ne akarjunk motivált csimpánzokat kitermelni a közönségünkből, mutassuk meg inkább nekik, hogyan válhatnak magas fokú önismerettel rendelkező, asszertív, érző, önállóan gondolkodó, és nem utolsó sorban egyedi személyiségekké.

Share and Enjoy !

0Shares
0 0 0

Spirituális megvilágosodás – Egy gyakorlatias megközelítés

Mai cikkemben a spiritualitásról és az ún. “megvilágosodásról” írok egy színtisztán gyakorlati nézőpontból. Hosszú évek óta tanulmányozom a különféle spirituális tanításokat, és szeretném megosztani veled is mindazt, amit ennek kapcsán megértettem. A spiritualitás véleményem szerint nem valami elvont filozófia, sokkal inkább egy praktikus eszköz, amely sok szempontból hasznodra lehet.

Az “Ego”

Kezdjük az elején. Spirituális értelemben az ego nem ugyanaz, mint a pszichológiában. A különféle tanítók olykor maguk is különböző dolgokat értenek alatta. Az én szóhasználatomban az ego az egyén teljes személyiségszerkezetét jelenti (néha ezt a megnevezést is használom).

Az ego magába foglalja mindazt, amit egy személy saját személyiségének tulajdonít, vagy amivel definiálja magát. Az életkor, a vallási hovatartozás, a nemzetiség, szakma, stílus, preferenciák, stb. ugyanúgy ide értendő ebben az összefüggésben. A tárgyi vagyon ugyanúgy az ego részét képzi, hiszen a házunkat, az autónkat, stb. a magunkénak érezzük, és fájdalmat tapasztalunk, ha ezeket elveszítjük.

Meg kell említenünk az énképünket is, vagyis azt, ahogyan önmagunkat látjuk, érzékeljük. Ez alapjaiban meghatározza, hogyan éljük az életünket, és hogyan működünk egy csoporton belül. Tágabb értelemben pedig a test és az elme is tekinthető az ego részének.

Ez mind tehát az ego. A legtöbb mester arra int minket, hogy az ego, mint olyan nem más, mint mentális alakzatok halmaza, mögöttes lényegi valóság nélkül. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb fent említett dolog csupán azért létezik, mert azt gondoljuk róla. (Ez sokkal bővebb kifejtést érdemelne talán, de jelen cikkem keretei ezt nem teszik lehetővé.) Ezen kívül azt is a figyelmünkbe ajánlják, hogy ezek a dolgok nem azonosak azzal, amik valójában vagyunk, csupán elfedik azt. Ha tehát elveszíted a házad, vagy szakmát váltasz, a lényeged attól még sértetlen, érintetlen marad.

Az ego pozitív és negatív oldala

A legtöbb spirituális tradícióból kihámozható, hogy az ember nem más, mint az egója, és még valami mögötte, amiről azonban csak halvány sejtéseink vannak. Ez a valami nagyon is elérhető és megtapasztalható, csak épp nem feltétlenül vagyunk képesek jól körülírni, mi is az. Az, hogy van egy személyiségszerkezetünk, részben hasznos részben pedig káros.

Az egyik hasznos tulajdonsága, hogy segítségével tudunk élni és működni a világban és a társadalomban. Nem csak hogy működni tudunk, de még érzéki gyönyöröket is képesek vagyunk megélni. Véleményem szerint egyes pozitív érzések is az egótól származnak, pl. a büszkeség és a sikerélmény. Ezeken kívül még számos dolgot említhetnénk, például, hogy képesek vagyunk karriert építeni, hogy vágyunk a tudásra és a megismerésre, stb.

A negatív oldalon viszont meg kell említenünk a kevésbé pozitív érzelmeinket, mint például a düh, a depresszió, a féltékenység, a sértettség, az idegesség, a kielégületlenség, a magány, a közöny, stb. Sok spirituális mester, akik az ego teljes megtagadását és eldobását hirdetik, azzal érvelnek, hogy megszabadulhatunk mindezen kellemetlen érzésektől. Igen ám, de egy sor pozitív érzéstől is megfosztjuk magunkat. Én személy szerint szeretek úgy gondolni az egóra, mint egy ajándékcsomagra, amiben van jó is és rossz is (és ez a kettő talán épp egyensúlyban van, ki tudja).

Társadalmi szinten az ego vezethet elnyomáshoz, rasszizmushoz, kizsákmányoláshoz és bűnözéshez. Végezetül ne feledkezzünk meg a függőségektől, a túlzásokról, illetve a fóbiáktól, amelyek szintén az ego melléktermékei.

Az ego tényleg nem lehet soha teljes mértékben funkcionális?

Funkcionális alatt itt azt értem, hogy mennyire segít minket hozzá, hogy boldoguljunk és kellemes élményekkel gazdagodjunk az életben. Ennek fényében tehát a pozitív-negatív oldal helyett azt is mondhatjuk, hogy az ego bizonyos szempontból funkcionális, más szempontból viszont diszfunkcionális, vagyis a mi boldogságunk ellen dolgozik. Fantasztikus lenne, ha egyszerűen minimalizálhatnánk az ego diszfunkcionális oldalát, hogy minél több tered adjunka  funkcionálisnak. Hogy ez lehetséges-e? Nem tudom, de remélem, hogy az. (A spirituális tanítók többsége talán nem értene egyet vele.)

Ha ez sikerülne, úgy élvezhetnénk ki személyiségünk pozitív aspektusait, hogy a negatívak közben nem rondítanak bele. De gondolj csak bele: ha valami jó dolog ért, mennyi ideig voltál tőle boldog? Sajnos én azt tapasztaltam, hogy egy idő után a a legjobb jóhoz is hozzászokunk, és a kezdeti örömöt felváltja az unalom. Mintha a személyiség tényleg arra lenne programozva, hogy soha ne leljen tartós kielégülésre. Ezen kívül pedig van egy másik dolog is.

A problémák gyökrere: azonosulás

Eckhart Tolle gyönyörűen ír Az új Föld című művében az azonosulás problematikájáról. Az emberi személyiségszerkezet, az ego igencsak szereti azonosítani magát egy-egy fizikai formával. Ez praktikusan azt jelenti, hogy az “Én” gondolata keveredik egy másik mentális alakzattal (pl. egy foglalkozással, egy névvel, vagy éppen a dolgokkal, amelyeket birtokolunk). Ebből kifolyólag pedig (tudatosan vagy tudat alatt) azt gondolhatjuk, “ez vagyok én”, vagy “ez része annak, aki vagyok”. 

Spirituális tanulmányaim azt mondatják velem, hogy ezek egyike sem lehet igaz. Egyrészt, amikkel az ember általában azonosítja magát, azok vagy egyszerűen gondolatok (egy szakmát pl. nem tudunk megfogni), vagy könnyen elvehetik tőlünk. A legtöbb tanító abban látja az ego veszélyét, hogy amint egy szeretett dologtól vagy személytől meg kell válnunk, szenvedünk miatta, rosszabb esetben pedig folyamatos fenyegetettséget érzünk, hogy azt a valamit egy nap elveszítjük (pl. féltékenység).

Az azonosulás / ragaszkodás és elengedés témájával is hosszú köteteket meg lehetne tölteni, de itt és most ennél mélyebbre nem szándékozom menni.

Mi a spirituális megvilágosodás?

A “megvilágosodás” fogalmát is sokan sokféle képpen értelmezik, én most azt a definíciót fogom ismertetni veled, amelyik nekem a leghazsnosnabbnak bizonyult. Eszerint pedig a megvilágosodás annyit tesz, mint közvetlenül megtapasztalni, hogy az ego nem az aki, valójában vagyok. Megtapasztalni azt a valamit, ami mögötte van, és attól kezdve ezzel a tudással élni tovább. Ekkor az ember belátja az ego valódi természetét, amely illuzorikusnak mondható.

Ez sokkal inkább egy folyamat, mint egy egyszeri történés. A figyelmemet fokozatosan kell átirányítanom arra a valamire, ami a személyiségem mögött meghúzódik. Eközben az egóval való önazonosítás fokozatosan gyengül, míg végül teljesen megszűnik.

Amikor meggyengül az önazonosítás, a személyiség valamennyi káros aspektusa veszít erejéből. Már nem vagyok annyira indulatos, annyira féltékeny, stb. mert egyszerűen értem és érzem, hogy az egész nem is olyan lényeges. A “szenvedés”, ahogy a Buddha fogalmaz, csökken. Namármost, ez azt jelenti, hogy fel kell adnom a személyiségemmel járó minden pozitívumot is? A válaszom az, hogy nem.

A megvilágosodás folyamata során a személyiség nem szűnik meg, egyszerűen csak az egyén meghaladja azt. Az ego onnantól nem kereteket szab az egyén működésének, hanem egy eszköz lesz a kezében. Egy eszköz, melyet használhat, de le is tehet, ha épp nincs ré szüksége. (Ezt nevezik “transzcendálásnak” vagy meghaladásnak.) A hangsúly a választás lehetőségén van. Ha előadást szeretnék tartani, előveszem a személyiségem, hogy hatást gyakoroljak, ha viszont érzem, hogy elönt a düh vagy épp unatkozom, visszalépek belőle, és békére lelek.

A spirituális megvilágosodás tehát egy egyszerű szemléletváltás. A figyelem áttevődik az egóról valami másra, valami sokkal mélyebbre és hatalmasabbra. Ezt a valamit sokféleképpen nevezhetjük, azonban valamennyi elnevezéshez tapadnak már bizonyos konnotációk, így egyiket sem fogom használni. Hogy hogyan érhető el ez a szemléletváltás? Sokféle módszert kidolgoztak már, de ezek ismertetése szintén nem tartozik a mostani cikk tárgykörébe. Talán egy másik alkalommal írok róluk.

Megvilágosodás után

Remélem látod már, hogy ez a megvilágosodás dolog korántsem olyan megfoghatatlan. És legfőképpen nem csak a világtól elvonult szerzetesek kiváltsága. No de mi történik miután az ember átmegy ezen a folyamaton? Valójában semmi kirívó. Ezt igazán az illető érzi belülről. Nagyjából ugyanazt csináljuk, mint előtte, csak éppen tudatában vagyunk bizonyos dolgoknak. Az életet kevésbé vesszük komolyan, kevesebbet aggódunk, és talán általánosan jobb a közérzetünk. De még ez sem feltétlenül. Ugyanúgy lesznek érzéseink, pozitívak és negatívak egyaránt, csak már kevésbé fognak érdekelni, mint azelőtt.

Amit fontosnak tartok elmondani, hogy szükségleteink és vágyaink ugyanúgy lesznek. Ugyanúgy fogunk enni és WC-re járni. Jó eséllyel nem fogsz tehát egy hegytetőn meditálni egész hátralévő életedben (noha természetesen megteheted, ha úgy érzed, ez lesz számodra a legmegfelelőbb). Talán hatékonyabb leszel és empatikusabb. Talán kevésbé fogsz hirtelen reagálni dolgokra, heves érzelmi kísérettel. Ha pedig nagyon feldühítenek, alkalmasint kevésbé fogod leordítani az illető fejét, mert ár lehetőséged lesz mederbe terelni, és úgy kiadni, hogy azzal ne árts senkinek.

Még egyszer, ez egy folyamat, és minél többet gyakorlunk, annál könnyebben fog menni.

Share and Enjoy !

0Shares
0 0 0