Ezért ne bánd meg egyetlen döntésed sem

Munkám során sokaktól hallom, hogy bizonyos múltbéli döntéseiket mennyire megbánták, és mi minden lehetne most másképp, ha akkor máshogy cselekszenek. Ez a fajta önvád – azon túl, hogy kellemetlen – negatívan alakítja énképünket, továbbá általában igen hatékonyan szabotál minket jelenlegi lehetőségeink kiaknázásában. Coachként nem szólalhatok fel, hogy „na de ácsi, ezt azért gondoljuk át…”, mai cikkemet viszont annak szentelem, hogy megosszam saját filozófiámat múltbeli döntéseinket illetően (amelyeket esetleg utólag már nem tartunk szerencsésnek). Bízom benne, hogy sokak számára hasznos lesz, és segíteni fog lezárni azt, ami már elmúlt, és újult erővel nekivágni a „most”-nak.

Senki sem dönt rosszul

„Ó, hogy is lehettem ilyen ostoba…” vagy „bárcsak okosabb lettem volna…” – ismerős? Remek, akkor megvan a közös kiindulópontunk. Én is mondtam már ezt magamnak, de már egy ideje nem teszem. Hogy miért? Mert rájöttem, hogy 1.) nem voltam ostoba, és 2.) nem, nem lehettem volna okosabb. Más ember voltam, mint ma, ami természetes. Az, hogy egy döntést a mai énem máshogy hozna meg, nem jelenti azt, hogy akkor és ott, amikor meghoztam, helytelen volt. Nem volt az. Sőt, akkor és ott az volt a legjobb döntés, amit meg tudtam hozni, mindegy, mi volt a motivációm. Ezt azért gondolom így, mert hiszek abban, hogy mindenki a lehető legjobb belátása szerint dönt, szem előtt tartva saját- és mások érdekeit. Az információink lehetnek hiányosak, a szándékaink azonban nem lehetnek mások, csakis a legjobbak – legalább is ez az én véleményem.

Fontosnak tartom tehát, hogy elkülönítsük jelenlegi és múltbeli önmagunkat, tudatosítsuk, hogy kik voltunk akkor, amikor egy-egy döntést meghoztunk, majd gyakoroljunk némi empátiát akkori énünkkel szemben. Egy saját példával élve, engem sokáig nem érdekelt, mivel fogok foglalkozni, milyen karriert szeretnék magamnak. Ennek meg is lett az eredménye (az első egyetemet négy hónap után hagytam ott, a másodikat elvégeztem ugyan, de jelenleg egy harmadik és egy negyedik dologgal foglalkozom). Ugyanakkor tudom és átérzem, hogy a tizenéves énemet merőben más dolgok foglalkoztatták, és egyáltalán nem hibáztatom emiatt.

Nehéz „előre” dolgozni

Ha azt mondom neked, hogy tíz éven belül maori házastársad lesz, és kint fogtok élni és gyerekeket nevelni, elkezdenél maoriul tanulni, amikor most is ki vannak töltve a napjaid? (Ezt komolyan kérdezem, nem azt akarom, hogy minden áron nemmel válaszolj.) Tegyük fel, hogy a maori nyelv nagyon nehéz és te még angolból se voltál jó sosem… Be kéne iratkozni egy nyelviskolába, nem gondolod? Akármit is válaszolsz, képzeld el, hogy tíz évvel ezelőtti önmagad mit válaszolna, ha elé állnál és közölnéd vele, hogy ilyen és ilyen kihívásokkal fog szembe nézni. Vajon komolyan venné? Vajon másképp csinálna dolgokat? De vigyázz, ne a saját fejeddel gondolkozz, hanem az akkori önmagadéval!

Értelem szerűen érdemes kitekinteni a közeli és távoli jövőbe, amikor meghozunk egy-egy fontosabb döntést, de egyrészt mindent úgysem látunk előre, másrészt meg gyakran a legjelentéktelenebb döntéseink eredményezik a legnagyobb változást hosszú távon. Egy szóval képtelenség mindent számba venni. És még nem is beszéltünk arról, mi van, ha valami most fontos számodra, tíz éve meg egyenesen jelentéktelennek tűnt! Mi az, ami számodra a legkevésbé fontos? A divat? A környezetvédelem? A foci VB? Ha azt mondom neked, hogy öt év múlva játékvezető akarsz majd lenni a VB-n, elkezdesz olyan döntéseket hozni, amelyek közelebb visznek ehhez, még akkor is, ha most az egészet a hátad közepére kívánod? Bármit is válaszolsz, az egy érdekes válasz lesz 🙂

Konklúzió

Én nem kétlem, hogy az életed merőben más lenne, ha egy-egy döntést másképp hoztál volna meg. Lehet, hogy „jobb”-nak vagy „könnyebb”-nek tűnne. Mindazonáltal az a bizonyos döntés (az akkori éned számára) ugyanolyan létjogosultsággal bírt, mint most az, hogy azt kívánod, bárcsak másképp csináltad volna. Ha van ilyen kívánság a szíved mélyén, az egy dolgot jelent: megváltoztál.

Amikor azt mondod, bárcsak így és így döntöttél volna, akkor voltaképp azt kívánod, bárcsak akkor is az lettél volna, aki most vagy – ami képtelenség. Az ember, aki most vagy most tud döntéseket hozni, nem akkor, amikor még nem volt. Annak az embernek pedig, aki akkor voltál minden bizonnyal fogalma sem volt, milyen lesz a jövőbeli énednek lenni, ezért hát meghozta azt a döntést, ami akkor és ott valami miatt a legjobbnak tűnt. De várjunk, nem ezt szeretnéd most is? Azt a döntést meghozni, ami a legjobbnak ígérkezik? Lehet, hogy nem is változtál annyi? 🙂

Nos, mindezek után, hogyan látod a múltbeli döntéseid? Hogyan érzed magad velük kapcsolatban? Ha van is olyan döntés, amit megbántál, jobb most? Vagy esetleg rosszabb? Vagy egy kicsit jobb? Vagy ennek az egésznek semmi értelme? Bármi is az, engem érdekel, és szívesen veszem a visszajelzésed bármilyen formában.

Öncoaching: Emberi kapcsolatok egy átfogóbb szemszögből

Egyre nagyobb híve vagyok az öncoachingnak, így mai cikkemben folytatom a már megkezdett hagyományt, hogy egy jól megkomponált kérdéssorral bátorítsalak az önvizsgálatra. Egy korábbi cikkemben kifejezetten párkapcsolati témájú kérdéseket írtam össze, a mostani témám pedig a következő: „Hogy vagyok én a többi emberrel és a társadalom / világ egészével?”

Millió egy kérdést fel lehet tenni ezzel kapcsolatban – és érdemes is –, most azonban csupán az a célom, hogy elindítsak benned valamit. Ehhez pedig egy rövidebb kérdéssor is elegendő lesz, némi magyarázattal megtoldva. Reményeim szerint hasznosnak fogod találni a kérdésekre adott válaszaidat, és ha rendszeresen ellátogatsz az oldalamra és követed a hasonló témájú cikkeimet, idővel te magad is ráérzel, milyen kérdések visznek előre személyes fejlődésedben.

Az sem baj, ha valamire nem tudsz válaszolni, a coach kérdések ereje ugyanis nem mindig a válaszokban van, hanem azokban a folyamatokban, amelyeket beindítanak mélyen a tudatodban. Ennyi kis bevezető után következzenek maguk a kérdések!

Mire lenne szükségem, hogy szeretni tudjak másokat itt és most?

„Szeresd felebarátodat, úgy, mint saját magadat” – gyönyörű elgondolás, azonban mondani könnyebb, mint csinálni. Ez a kérdés – ha hagyod megérni – rávilágíthat olyasmire, ami meggátol abban, hogy kifejezd az egyébként benned rejlő szolidaritást. Ó, és még valami: saját magadat egyébként mennyire szereted?

Milyen módokon védelmezem a saját határaimat másokkal szemben? Milyen hasznai vannak ennek? És milyen hátulütői?

Úgy gondolom, a legtöbben védekezünk valamilyen módon, ami teljesen helyénvaló, hisz ha nem tennénk, sokat átgázolnának rajtunk. Azonban ha túl magas és túl vastag falat húzunk magunk köré, az nem csak a többieket tartja kívül (még azokat is, akik egyébként jó szándékkal kérnek bebocsátást), hanem minket is elszigetel tőlük. Hogy megtapasztaljuk a valódi intimitást, érdemes néha leengedni azokat a bizonyos bástyákat.

Mi az, ami fontos számomra ezen a világon? És ha ez nem lenne fontos, mi más lehetne fontos ehelyett?

Az ember értékrendje alapjaiban véve határozza meg tetteit, még akkor is, ha nincs tudatában az illető. Minél inkább megkérdőjelezzük saját értékrendünket annál jobb. Hogy miért? Mert vagy rájövünk, hogy valójában más dolgok fontosabbak, vagy újra és újra megbizonyosodunk saját értékeink helytállóságáról, ami magabiztosságot és egyfajta biztonságérzetet ad.

Van olyan személy, akire haragszom? Milyen előnyeim származnak abból, hogy haragot tartok? És milyen hátrányaim?

A haragtartás sokak szerint kerülendő, másoknak természetes és észre sem veszik. Én azt mondom, mindennek van haszna és hátránya is, érdemes hát mindkét oldalt megnézni, hogy realisztikus képet kapjunk. Ha úgy gondolod, senkire sem neheztelsz egy picikét sem, érdemes lehet tovább gondolni, hogy egészen biztos lehess a dolgodban. Tedd fel magadnak a kérdést: Ha egy napig haragudnom kéne valakire a világon, ki lenne az?

Mi az, amit nem fogadok el a világban? Mi történne, ha holnaptól egyenesen híve lennék ennek a valaminek?

Aminek ellenállunk, annak energiát adunk, így továbbra is fennmarad. Az ellenállás nem szünteti meg azt, aminek ellenállunk. Épp ellenkezőleg. Ha feloldod magadban a belső ellenállásod legalább egy részét, az így felszabaduló energiát a saját szolgálatodba tudod állítani. Az első kérdés rávilágíthat olyasmire, amit nem tudatosan, de elutasítasz. A második kérdés pedig segít perspektívát váltani. Aminek van ellenzője annak lehetnek hívei is. Ők vajon hogyan gondolkodnak? Ha megérted őket, az miben változtat az a te hozzáállásodon?

Mikor és hogyan ítélkezem mások felett? Nekem hogy esik, amikor ítélkeznek felettem? Milyen eredménnyel jár mindez?

Coachként arra lettem kiképezve, hogy ne ítélkezzek senki felett. Ezt az üléseken könnyedén hozom is, amikor azonban „civilként” teszem a dolgom a világban, néha én is belecsúszok (de komolyan dolgozom rajta). Az ítélkezéssel az a gond, hogy meggátol abban, hogy a másik embert akként lássuk, ami valójában. A saját dolgainkat vetítjük rá. Emiatt aztán nem is tudunk őszintén érdeklődni iránta (ez a coachingban pl. alapvető). Még egy slusszpoén: aki mások felett ítélkezik, az általában önmaga felett is. Ez pedig talán még fájóbb következményekkel jár hosszú távon.

Nos, íme, ezek voltak a mai kérdéseim számodra. Kíváncsian várom a tapasztalataid, ha pedig hasznosnak találtad őket, kérlek, oszd meg másokkal is.

A perspektívaváltás ereje

A mai cikkemben ismét egy olyan problémamegoldó módszert ajánlok a kedves olvasó figyelmébe, amelyet könnyedén és hatékonyan használhat akár egymaga is a mindennapok forgatagában. Először kifejtem, mit jelent a perspektívaváltás és miért előnyös, ha gyakoroljuk, majd adok három konkrét technikát, melyek azonnal bevethetőek. Ahogy egy kedves sebész ismerősöm mondta: vágjunk is bele!

Mi az, hogy perspektíva és miért kell váltogatni?

A perspektívaváltás mindössze annyit jelent, hogy egy adott helyzetet más szemszögből is megnézünk, hogy ezáltal újszerű meglátások birtokába jussunk. A legtöbb esetben a saját egyéni nézőpontunkból szemléljük a világot, vagyis arra figyelünk, hogy MINKET hogyan érintenek az egyes események. Ez teljesen rendben is van, az élet azonban ennél komplexebb, rengeteg különféle nézőpont létezik a sajátunkon kívül, és ha csakis erre szorítkozunk, könnyen beleragadhatunk.

A “beragadás” itt azt jelenti, hogy nem látjuk a nagyobb képet, ami azzal jár, hogy nem értjük pontosan a helyzetet, aminek részesei vagyunk, így nem tudunk kellően megfontolt döntést hozni. Bizonyos helyzetekben ráadásul hajlamosak vagyunk mereven ragaszkodni saját nézőpontunkhoz, ami további feszültséghez és fájdalomhoz vezet. (Úgy gondolom, a konfliktusok döntő többségében az összes félnek igaza van, csak épp más szemszögből nézik ugyanazt a valamit, így nem értik meg egymást. Ilyenkor jön jól a perspektívaváltás gyakorlata.)

Összességében, minél több nézőpontból tudunk ránézni egy helyzetre, annál elfogadóbbak tudunk lenni, és annál hatékonyabb problémamegoldókká válunk. (Ezen kívül, annál szabadabbnak is érezzük magunkat – ez utóbbi személyes tapasztalat.)

Szándékosan nem hoztam eddig példát, hiszen a perspektívaváltás sokféle alakot ölthet. Következzék három mintagyakorlat (melyek sora természetesen bővíthető).

Átkeretezés

Azt állítom, hogy ha más nevet adunk a kutyának, az másként is fog ugatni. Átkeretezni nem más, mint más címkét ragasztani valamire, mint ami automatikusan jönne. Ezt értelmezhetjük általánosságban véve a szavak szintjén, de használhatjuk nagyon is konkrét élethelyzetekre.

Általános szinten a “probléma” szó helyett használhatjuk a “kihívás” vagy “megoldandó” szavakat, melyek sokkal pozitívabb érzelmi töltetet hordoznak. Ezt coachingban is gyakran szoktuk alkalmazni. A szavak, amelyeket használunk szó szerint programozzák az agyunkat. Ez az állítás igen messzire visz az NLP (neurolingvisztikai programozás) témakörébe, amelybe most azonban nem kívánok belefolyni.

Ezen kívül íme egy konrkét szituáció: Géza az egyetemen tanít. Egy alkalommal (technikai okok miatt) az intézmény nem tudja kiutalni Géza fizetését, csak a következő hónapival együtt. Géza egy hónapig bevétel nélkül marad, megtakarítása nincs. 

  • automatikus válasz: “Ó, hogy szakadna rájuk az ég!”
  • kiváltott érzések: frusztráció, tehetetlenség, düh, kétségbeesés, félelem
  • eredmény: Géza elméje leblokkol, nincs lehetőség konstruktív megoldásra. Dühe becsalja egy lefelé húzó érzelmi spirálba, ahonnét igen nehéz lesz kikeverednie.

 

  • átkeretezett válasz: “Minden életesemény egy lecke. Már látom, előrelátóbbnak kell lennem, és pénzügyi tartalékokat kell képeznem. Hálás vagyok, mert biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem kerülök ilyen helyzetbe a jövőben. Még jó, hogy ez most történt és nem akkor, amikor a kocsimat törlesztettem. Ezen kívül tudom, hogy van akire számíthatok. Így azért annyira már nem is tűnik vészesnek a helyzet. De azért, akárki is felelős ezért, szakadjon rá az ég.”
  • kiváltott érzések: feszültség, önátadás, bizalom, a kihívás érzése
  • eredmény: Géza konstruktív ötletelésbe kezd, megejt néhány telefont, és már van is egy kevés pénze. Listát készít mindarról, amit a hónap során feltétlenül meg kell vásárolnia. Elégedetten látja, hogy valójában fele annyit sem kell költenie, mint amennyit szokott.

A történés ugyanaz (elmaradt fizetés), csak épp a nézőpont más. Mindehhez persze gyakorlás kell, de az eredmény már egy apróbb változtatás esetén sem marad el!

Bújjunk a másik ember bőrébe!

A lelke mélyén mindenki jónak gondolja önmagát. Bármit tegyenek is az emberek, az valahogyan számukra “jó”. A harag és a konfliktusok egyik hatásos ellenszere pedig, ha ezt a valamit kikutatjuk. Ha megértjük, hogyan “tett jót” a másik, aki esetleg ártott nekünk vagy akivel konfliktusban állunk, könnyebben megengedjük magunknak, hogy empatikusak legyünk és megbocsássunk. (Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy helyénvalónak ítéljük meg, amit a másik tett vagy tesz, de ne feledjük, mindenki azzal dolgozik, amije van.)

Példa: Márk szülei igen jómódúak, így megvették egyszem fiacskájuknak a legújabb mobilkészüléket, amelyet Jenő, Márk osztálytársa a rákövetkező héten kilopott a fiú táskájából. 

Kérdés: Hogyan tett Jenő jót?

Jenőt édesanyja egymaga neveli kishúgával együtt. Két műszakban dolgozik, szinte sosem látja őt. Jenő olyan közegben nevelkedik épp, amely azt üzeni neki, a külsőségek teszik értékessé és szerethetővé. Ennek a hamis voltára nincs rálátása, másrészt korából adódóan amúgy is elkeseredetten vágyik társai elismerésére és tiszteletére. Jenőnek amúgy is kevés kellemes dologban van része, amit igazságtalannak érez. A telefon tehát csak egy eszköz számára, hogy “igazságot tegyen” a világ igazságtalanságával szemben, és hogy közelebb kerüljön egy vágyott állatpohoz, amelynek a “vágyását” egyébként ironikus módon épp a Márkhoz hasonló társaitól (és tágabb értelemben a társadalomtól) tanulta. 

Látjuk tehát, hogy a saját szemszögéből nézve Jenő tette nagyon is helyénvalónak tűnik. Tudjuk azonban, hogy egy csoportban ilyet nem lehet megettni, és Jenőnek vállalnia kell majd tette következményeit, Márk azonban talán már kevésbé haragszik társára, hogy mindezt végig gondolta magában.

Időutazás

Sok esetben azért érezünk frusztrációt, mert túlságosan is beszűkül az időérzékelésünk. Érdemes ilyenkor kitágítani a horizontot és megnézni, és feltenni az alábbi kérdések valamelyikét (helyzettől függően):

  • Mennyire fog ez érdekelni egy év múlva?
  • Mi lesz ennek az eredménye a jövőben?
  • Hogyan fogok profitálni ebből a későbbi életem során?
  • Mit mondana az öt évvel idősebb énem a mostaninak?
  • Miért is vágtam bele ebbe?

Példa: Linda egy gyorsétteremláncnak dolgozik futárként. Bár még csak fél éve van ott, szívből gyűlöli a munkáját. Reggelente szinte fel sem akar kelni, este pedig feszülten érkezik haza, tiszteletlenül beszél a szomszédasszonnyal. 

Linda kiszélesíti az időképét, és az alábbiakat állapítja meg:

Nyolc hónapja szerzett szakmát, a legtöbb szaktársának pedig egyelőre semmilyen bevétele sincsen. A szüleinél lakik szinte mind. Linda elég motivált ahhoz, hogy beindítsa saját vállalkozását, amihez másfél millióra van szüksége. Eldöntötte, akármit bevállal, csak hogy havonta félre tudjon tenni egy kevés pénzt, és hát ez volt az első hely, ahová felvették. Szeretné, ha két éven belül meglenne a pénz, bár tény, hogy kereshetne többet is. Németül jól beszél, így eldönti, hogy utána néz, akad-e valamilyen ügyfélszolgálatos állás német nyelven. Biztosra veszi, hogy ugyanúgy fogja utálni, de legalább háromszor ennyit fizet majd.

Ahogy Linda ezt végig gondolja, kissé megnyugszik. A megértésből származó nyugalom ez. Megveregeti saját vállát, mint a katona, aki épp háborúba vonul, leül a gép elé és megnyit pár állásportált.

Lezárás

A perspektívaváltás tehát a nehéz helyzetek legtöbbjében alkalmazható, coachingban pedig az egyik legalapvetőbb technikák egyike, amit alkalmazunk. Arra bátorítok tehát mindenkit, hogy bátran kísérletezzenek vele. Csodát persze ne várjunk semmitől, de fontos, hogy  felismerjük és értékeljük a legapróbb változásokat is. Ha még sosem próbálkoztunk ilyesmivel, elsőre nehézkesnek tűnhet, de a kulcs itt is, mint mindig, a gyakorlás.

Hogyan kezdjünk változni? – Egy apró trükk, amely beindíthatja a folyamatot

A mai cikkemben egy egyszerű módszert fogok bemutatni , amelynek segítségével akár igen komoly változásokat is elindíthatunk viselkedésünkben. Ez a technika igazán nem igényel sok erőfeszítést, még csak cselekvést sem – egyszerű gondolati műveletről van szó.

Valószínűleg abban a stádiumban lesz a leghasznosabb, amikor a változás gondolatát épp csak megfogalmaztuk magunknak, és esetleg már próbálunk olykor-olykor az új, választott viselkedésminta szerint cselekedni.

Maga a módszer négy lépésből áll.

1. Fogalmazd meg a motivációd

Miért akarom a változást? – ez lesz a kulcskérdés, amellyel indítunk. Ha valaki próbált már változtatni bizonyos szokásain, tapasztalhatta, hogy ez nem is olyan egyszerű. Elménk egy része folyamatosan visszahúz minket a régi sémákhoz, mivel ezt érzékeli „biztonságosnak” számunkra.

Ha azonban tisztában vagy a miérttel, be tudod bizonyítani magadnak, hogy az új cselekvésforma kézzel fogható előnyökkel jár majd számodra. Ha például eldöntötted, hogy kevesebb édességet fogyasztasz, a motivációd lehet akár az, hogy egészségesebb légy, hogy leadj pár kilót, vagy egyszerűen az, hogy ne érezd magad folyton olyan levertnek, amikor a vércukorszinted váratlanul lezuhan.

2. Tudatosítsd a belső ellenfeled

Amint kimondod magadnak, miért szeretnél változtatni, egyből két hang fog szólni a fejedben. Az egyik az épp megfogalmazott pozitív hatásokat fogja ismételni, míg a másik (elméd egy kevésbé tudatos része) megpróbálja megindokolni, miért előnyösebb mégis a régi, jól bevált cselekvés. Ő lesz a te belső ellenfeled, vagyis az a részed, amelyik a változás ellen játszik.

Fontos, hogy mindkettőt tudatosítsuk magunkban és felismerjük, mikor melyik beszél hozzánk. Az édességes példánál maradva, a régi szokás melletti érvek lehetnek például az alábbiak:

„De olyan finom!”

„Mindig megnyugtat egy kis nasi!”

„Ennyi még nem árthat!”

A lista természetesen végtelenül hosszúra is nyúlhat.

3. Engedd szóhoz jutni mindkettőt

Sokan ott rontják el, hogy mielőtt cselekszenek, nem adnak szót egyiknek vagy másiknak. Vagy elnyomják magukban a „belső ellenfelet”, vagy tudtukon kívül beleesnek annak csapdájába, és a tudatos énüket hagyják figyelmen kívül.

Az előbbi esetben a kevésbé tudatos személyiségrész előbb-utóbb megtalálja az utat, hogy visszatámadjon, ami általában annál jobban fáj, minél tovább volt elnyomva. A másodiknál pedig… nos, csírájukban fojtjuk el a változásról szőtt álmainkat.

Azt javaslom, hogy engedjük mindkét felet szóhoz jutni, akár egy bírósági tárgyaláson. Képzeld el, hogy ott állsz egy doboz desszert felett, és már épp nyúlnál ki, hogy elvegyél egyet (na jó, többet). Emlékezz rá, hogy ilyen esetben add meg a szót a másik oldalnak is, vagyis a tudatos énednek, aki a változás felől döntött és megindokolta azt az 1. pontban. Hadd mondja el mindkettő az érveit, majd cselekedj aszerint, amelyik meggyőzőbb volt vagy nagyobb hatást gyakorolta rád.

4. Bárhogy cselekedj is, ne emészd magad miatta

Nem baj, ha a régi séma szerint cselekszel, a fontos csupán az, hogy meghallgasd a „kisangyalt” is a másik válladon. Elképzelhető, hogy időbe telik, mire megtanul elég hangosan beszélni, vagy elég meggyőző érveket felsorakoztatni.

Az új elgondolás így is-úgy is erőre kap azáltal, ha teret engedsz neki a tudatodban. Másrészről pedig az önvád és az esetleges szégyenérzet jóval többet árt neked, mint egy egész doboznyi édesség. ne ess bele abba a hibába, hogy azt gondolod, ha megbünteted magad, majd legközelebb másként cselekszel.

Ha hasznos volt számodra ez a cikk, kérlek, oszd meg másokkal is! Miután pedig kipróbáltad a módszert, írd meg a tapasztalataid kommentben!

 

 

Választás előtt – Miért olyan nehéz dönteni?

A mai cikkemben a döntéshelyzetekről fogok írni, illetve arról, hogy miért érezzük magunkat gyakorta képtelennek a választásra. Coachingban az ilyen helyzetek gyakran előfordulnak, ezért is gondoltam, hogy egy egész cikket szentelek a témának.

Az igazán sikeres emberek – egyesek szerint – gyorsan hoznak döntést és nehezen változtatnak az álláspontjukon. Egy bizonyos határon túl ez nekem inkább a fafejűség definíciójának hangzik, az azonban tény és való, hogy még ha nem is a tökéletes opciót választjuk, de kitartunk mellette, gyakran több hasznunk származhat belőle, mintha hezitálnánk, vagy ide-oda libikókáznánk a lehetőségek közt.

Miért blokkolunk le döntéshelyzetben?

Tapasztalataim szerint (melyek egy része személyes fejlődésemből, más része a coaching folyamatokból származik) a hezitálás és a döntések elodázása mögött a legtöbb esetben az áldozatvállalástól való félelem áll. Amikor több lehetőség közül választunk egyet, az összes többiről lemondunk, így áldozatot hozunk. Beállítottságunktól függően, vagy arra az egy dologra fókuszálunk, amelyet elnyerünk ezáltal, vagy azokra, amelyeket elveszítünk.

A jutalom gyakran sokkal kecsegtetőbb, mintsem hogy a veszteséget egyáltalán figyelembe vegyük. Ilyen lehet például, amikor valaki megkapja álmai állását annál a cégnél, ahová évek óta próbál bekerülni. Nem sokat fog gondolkodni, hogy otthagyja-e a régit, noha ez is egy áldozat részéről. Más helyzetekben – amikor a mérleg nyelve nem billen el ilyen mértékben – hajlamosak vagyunk abból kiindulni, mit veszíthetünk, semmint abból, hogy mit nyerhetünk a döntésünkkel.

Barátkozzunk meg az áldozatvállalással!

A megoldás? Fogadjuk el, hogy az életben néha fel kell áldoznunk dolgokat, hogy másokat elnyerhessünk vagy legalább a lehetőséget megadjuk magunknak. Tudomásul kell vennünk, hogy nem kaphatunk meg mindent egyszerre. Ezt nem úgy értem, hogy érjük be kevesebbel, mint amire vágyunk, sokkal inkább úgy, hogy tanuljuk meg felismerni, hogy mi az, ami nem kompatibilis egy vágyott állapottal, mi az, ami el fog veszni célunk megvalósítása során, tudatosan engedjük el.

Ha valaki egy másik városban szeretné folytatni az életét, el kell, hogy búcsúzzon régi kedvenc helyeitől, illetve tudomásul kell vennie, hogy a régi barátokkal is megváltozik a viszonya. Mindez a helyzet sajátosságából fakad, sok mindent nem lehet vele tenni. Vagy elfogadom ezt, vagy egyáltalán nem is költözöm.

Az áldozatvállalás néha igen félelmetes tud lenni, főleg egy ilyen szituációban, amit az imént felvázoltam. Egy coach ilyenkor is remekül tudja támogatni kliensét, hogy letisztázza magában, mit nyer és mit veszít az akcióval. ha már az ügyfél tisztán látja, hogy összességében a dolog nyereséges lesz, a coach feladata, hogy fókuszát a nyereség oldalon tartsa. (Ezt persze akár egyedül is gyakorolhatjuk odahaza.)

Ha a nyereséget, a vágyott állapotot tartjuk szem előtt, az egész szituáció egy sokkal pozitívabb színezetet kap. Így már képesek leszünk cselekedni, és beindítani a változást, amennyiben tényleg ezt érezzük a legjobbnak.

A gyermeknevelés napos oldala

Bizonyára mindannyiunknak ismerősek a fenyegetések, amelyekkel szüleink próbáltak minket visszatartani bizonyos dolgoktól, vagy amelyeket alkalmasint mi is bevetettünk már szülőként. Mai cikkem célja, hogy a gyermeknevelés egy másik módját mutassam be, amely mentes a hatalmi harcoktól és a sértődöttségtől.

A gyermeknevelés új, pozitív filozófiájának alapvetése, hogy lehetséges, sőt, kifejezetten ajánlatos elhagyni a hagyományos fegyelmezési eszközöket, pontosabban lecserélni őket valami sokkal jobbra. Az új irányzat békét és harmóniát ígér a családi fészek számára. Több könyvet is publikáltak már a témában, amit én olvastam ezek közül – és emiatt ajánlani is tudom – az Rebecca Eanes Positive Parenting című könyve (magyar nyelvű kiadásról ez idáig nem értesültem).

Kezdjük az alapoknál

A pozitív gyermeknevelés öt alapelve a kötődés kiépítése, a tisztelet, a proaktivitás, az empatikus vezetői szerep, valamint a pozitív fegyelem. Nem fogok mindegyiken végigmenni, elvégre most csupán egy rövid betekintést szeretnék adni a témába.

Sokan azt gondolják, hogy gyermekeink azért jönnek a világra, hogy próbára tegyék tűrőképességünket, és hogy aprócska zsarnokok módjára megpróbálják átvenni az irányítást. Ez nem is állhatna messzebb a valóságtól, véleményem szerint. Gyermekeinknek vannak vágyaik, törekvéseik, és aszerint, hogy mi hogy viszonyulunk ezekhez, kötődni fognak hozzánk vagy elfordulnak tőlünk.

Számomra a pozitív szülőség veleje a következő: tudatnom és éreztetnem kell a gyermekemmel, hogy látom és értem az igényeit, kívánságait, és azon vagyok, hogy ezeket segítsek kielégíteni. Elméletben lehet, hogy sokan rávágják, hogy hát ők is eszerint nevelik apróságaikat, a gyakorlatban azonban a legtöbben elcsúszunk itt-ott.

Nézzünk egy példát

Képzeljük el, hogy gyermekünk épp az ágyon ugrál. Minket ez bosszant. Odamegyünk, rákiabálunk, mire a ő vagy folytatja (ez esetben hamarosan még hangosabb és még agresszívebb fellépés következik), vagy bosszúsan elkullog. Az eredmény lényegében ugyanaz lesz: a gyermek megijed, dühös lesz, és azt szűri le az egészből, hogy a szülő lényegében az az akadály, amely visszatartja őt attól, hogy jól érezze magát.

Mindezek mellett azonban a szülő az a személy is, aki enni ad, aki a ruháit veszi, stb., vagyis akitől függ. Ez az ambivalencia pedig hosszútávon károsan hat kettejük kapcsolatára.

Mit csinál egy pozitív szülő? Először is nem emeli fel a hangját. Odamegy, leülteti gyermekét maga mellé, és a következőket teszi:

1.) Felderíti, mi a gyermek célja a tevékenységgel (valószínűleg semmi több, mint hogy jól érezze magát), és visszajelzi neki, hogy ez teljesen rendben van: „Látom, hogy jól szórakozol, és ennek nagyon örülök.”

2.) Ismerteti vele aggályait / kétségeit az adott tevékenységgel kapcsolatban (asszertíven, én-üzenetekkel, megfelelő indoklással): „Ezt az ágyat sajnos nem erre tervezték, így attól félek, hogy tönkremegy.”

3.) Ismerteti az esetleges következményeket, és megérdeklődi, hogy vélekedik erről a gyermek: „Egy leszakadt ágyon aludni, tudod, elég kényelmetlen. Mi pedig nem igazán szeretnénk újat venni, mert másra szeretnénk költeni a pénzünket, a régi pedig a szeméttelepen kötne ki, ami nem környezetbarát. Szerinted mennyire lenne jó, ha ez történne?”

4.) Keresni alternatívákat, hogy a gyermek mégis kiélhesse vágyait, biztonságosabb módon: „Ha szeretnél ugrálni, jövő héten elmehetünk a vidámparkba, vagy születésnapodra kérhetsz egy trambulint.”

Ez a metódus minden szituációban lejátszható, függetlenül attól, hogy én, mint szülő, tiltok-e vagy sem. Ha tiltok, legyen kimondva explicite: „…épp ezek miatt az ágyon ugrálást sajnos nem engedem meg neked.” És persze az is, ha nem: „én megengedem, hogy ugrálj az ágyon, de csakis a sajátodon, és kérlek, tartsd észben, hogy ez milyen veszélyekkel járhat.

Mire van szükségünk?

Ahogy az talán a fenti példából is kitűnik, az asszertív kommunikáció és saját érzelmeink hatékony kezelése nem opcionális. Úgy gondolom, az az ember, aki nem tud kommunikálni, vagy érzelmei ide-oda rángatják, részben ő maga is gyermek. Egy gyermek pedig aligha képes hatékonyan felnevelni egy másikat. A történet tehát minden esetben velünk, szülőkkel kezdődik. Az önfejlesztést és a belső munkát nem lehet megúszni.

Ezen kívül kulcsfontosságú, hogy őszinték, transzparensek, és ésszerűek legyünk. Ezt összefoglaló néven úgy hívom, hogy hitelesség. Hiteles attól lesz egy szülő, hogy egyrészt tettei összhangban vannak szavaival, másrészt nem rázza le gyermekét annyival, hogy „mert csak”, vagy „mert azt mondtam”. Ez az én szememben a gyermek nyílt lehülyézésével egyenértékű. Ha nem indokoljuk meg, mit miért mondunk, igen hatékonyan ássuk alá saját hitelességünket és tekintélyünket. A tekintély és a hitelesség ugyanis kéz a kézben járnak. Egy szülőnek nem attól lesz tekintélye, nem azért lesz tisztelhető, mert agresszív és fel tudja emelni a hangját (ez félelmet szül, nem tiszteletet), hanem mert odafigyel a gyermek igényeire, és bölcsessége, tapasztalatai révén segíti gyermekét, hogy ezeket az igényeket ésszerűen elégítse ki, és ne okozzon vele károkat se magának, se másnak.

A végére hagytam az egyik kedvenc pontomat. Viselkedj úgy a gyermekeddel, ahogy azt te magad is elvárnád egy másik embertől. Hogy miért? Mert a célunk az, hogy a gyermek mielőbb megtanulja, hogy ő is egy teljes értékű emberi lény, aki méltó a tiszteletre és a szeretetre. Ebbe nem csak az olyan (szerintem magától értetődő) dolgok tartoznak bele, mint hogy nem alázom meg mások előtt, nem fenyegetem, nem vágok sértéseket a fejéhez, hanem olyanok is, mint hogy tisztelem a testét és az intim szféráját. Hányszor látunk olyat, hogy a gondoskodó anya saját nyálas ujjával dörgöli le a maszatot egyetlen fiacskája arcáról, mindezt ráadásul egy forgalmas közterületen? Kedves olvasóm, te hogy éreznéd magad, ha holnap én csinálnám ezt veled a kedvenc kávézódban? 🙂

Ússzunk az Áramlattal! – könyvajánló

Az áramlatélmény (flow) felfedezése és tanulmányozása, amely egyébként Maslow híres szükségletpiramis-elméletének egyik legjelentősebb kihívója, Dr. Csíkszentmihályi Mihály, a Chicagói Egyetem magyar származású professzorának nevéhez fűződik. A külföldiek számára csak bajosan kiejthető nevű professzor a “tökéletes élmény” elméletének nevezi felfedezését – teljes joggal, mivel kutatásai (és személyes tapasztalataim is) bebizonyították, hogy a flow élmények hihehtetlenülmértékben járulnak hozzá fejlődésünkhöz és életminőségünk javításához.

A bolsogságkutatás talán egyidős az emberiséggel, úgy vélem azonban, hogy Csíkszentmihályinál közelebb eddig senki nem jutott a nagy kérdés megfejtéséhez: Mitől lesz boldog az ember? Aki még nem olvasta volna a könyvet (melynek címe, csak a tisztánlátás kedvéért Az áramlat – a tökéletes élmény pszichológiája), feltétlenül tegye meg mielőbb. Tartozunk magunknak ennyivel, ha már egyszer állítólag boldogok akarunk lenni.

Mi az hogy flow?

A szó angolul áramlást jelent, jelen kontextusban pedig egy olyan szubjektív élményre utal, amely során az ember annyira belefeledkezik abba, amit épp csinál, hogy úgy érzi, megszűnik körülötte a világ. Ezeket az élményeket a legtöbb ember élete legpozitívabb pillanataiként írja le.

Bizonyára sokan éreztük már azt, hogy egy jó beszélgetés közben úgy telt el a délután, mintha öt perc sem lett volna. Vagy mikor munka közben elfelejtettünk enni, és csak utólag jöttünk vettük észre, hogy majd kiesik a szemünk – nos, ezt tudja a flow élmény. Intenzív koncentráció és azonnali visszacsatolás, ami olyan jó, hogy szó szerint beszippant. (Azért néha enni is fontos…)

A könyvben részletesen is olvashatunk az áramlatélmény mibenlétéről, így nem szándékozom részletekbe bocsátkozni. Annyit azonban fontos kiemelni, hogy flow közben érez a szó szoros értelmében vett boldogságot. Épp ellenkezőleg: semmit sem érez, és pont ez a gyönyörű a dologban. Arra az időre ugyanis, amikor elragad bennünket az áramlat, a személyiségünk, annak minden problémájával együtt, abszolút háttérbe szorul. Ez nem is csoda, hisz az áramlatélmények egyik legfőbb sajátossága a kristálytiszta fókusz, amely nem tűr meg mást maga mellett az elménkben.

Bárki lehet boldog

Az ember élethelyzetétől függetlenül jó eséllyel képes flow élményt átélni, amely szinte csodaszerként javíthat általános kedélyállapotán. Az áramlatélmény nagyszerűsége épp abban rejlik, hogy viszonylag könnyedén elérhető, és hosszan tartó kellemes érzésekkel kecsegtet. Ugyanez már nem mondható el a pénzről, a szexről vagy a kábítószerről, amelyektől sokan pedig ugyenilyen hatást várnak.

Flow közben nem vagyunk boldogok, az viszont, amit átélünk, legalább olyan nagyszerű, mint amit az emberek nagy általánosságban csak “boldogság” néven emlegetnek. A flow nem arról szól, hogy vigyorgunk, mint a vadalma. Ez egyfajta kifinomult belső összhang, kiteljesedés, illetve bensőséges kapcsolat valamivel, ami túlmutat a mindennapi ügyesbajos dolgokkal zsonglőrködő személyiségszerke-zetünkön.

Íme a recept

Nahát ha ez ilyen jó, akkor mégis hogyan lássak neki? – Mi sem egyszerűbb. Végy egy készséget, majd egy neki megfelelő kihívást, amely nehézségben pont megfelel neki. Gondoskodj róla továbbá, hogy legyen valamiféle közvetlen visszacsatolás. És kész is! Vagyis, nem egészen… Nem teremttettünk mind egyformának, így más-más emberek más-más tevékenységekben találnak flow élményt. Bizonyos mértékig a legtöbb tevékenység átalakítható úgy, hogy áramlatélményt szolgáltassék, érdemes azonban kikutatnod, hogy melyek a Te legfőbb áramlatforrásaid.

Íme egy példa: A hegedülés egy készség, a hozzá passzoló kihívás pedig egy darab megszólaltatása. Ha flow élményt szeretnél átélni, olyan művet válassz, amelynek nehézségi foka még épp kihívást jelent, ugyanakkor erős összpontosítással viszonylag magabiztosan meg tudod ugrani. Ha a nehézségi fok alacsonyabb, unalomhoz, ha magasabb, akkor pedig frusztrációhoz vezet. Az áramlatélmény e kettő közt lakozik félúton!

A tevékenység során a készséged fejlődni fog, ekkor pedig arányosan nehezíteni kell a kihívást is. Jöhetnek komolyabb, technikásabb darabok. Újabb fejlődés, újabb nehezítés, és így tovább. Vacsorázni azért ne felejts el…

Még egy kis plusz

Az áramlattevékenységek nem csak hogy feltöltenek, kellemes érzésekkel ajándékoznak meg, de Csíkszentmihályi szerint még a személyiségünket is fejlesztik. Ez látszólag ellentmond annak, hogy flow közben a személyiségünk lényegében megszűnik, valójában azonban a kettő nem zárja ki egymást.

Készségeink ilyen módon való fejlesztése és szellemi energiánk ilyen magas fokú kihasználása (de tényleg – minél több mindent kell bevetned a feladat teljesítéséhez, annál messzebbre sodor az áramlat) azt eredményezi, hogy többé egyszerűen nem leszünk ugyanazok, akik előtte voltunk. Komplexebbé és kifinomultabbá válunk.

Remélem sikerült kedvet csinálnom ehhez a remek kis olvasmányhoz. Hiszem, hogy a flow élmények felfedezése és tudatos kihasználása alapjaiban alakíthatja át sokak életét. Kellemes olvasást!

“Gazdagodj meg könnyen és gyorsan!” – Miért vigyázzunk az efféle tanításokkal?

Néhány évvel ez előtt én is hajlamos voltam túlzásokba esni, és azt gondolni, hogy az erőltetett pozitív hozzáállás és a sikerbe vetett szemellenzős vélt vagy valós hit az egyedüli, leghatásosabb, ráadásul azonnali megoldás az élet valamennyi kihívására. Úgy érzem, azóta sok tapasztalattal gazdagabb lettem, melyek most arra bátorítanak, hogy egy külön cikket szenteljek annak, mire figyeljünk oda, amikor az ún. vonzás törvényével kísérletezünk.

Ez a fajta életszemlélet oké, de…

Felszínes, sok tényezőt figyelmen kívül hagy, és bizonyos emberek számára akár veszélyes is lehet. No, de nézzük szép sorjában. Azzal önmagában nincs semmi gond, ha tudatosan eltervezzük, milyen célok felé kívánunk mozogni az életben (ezt a coachingban is alkalmazzuk), vagy ha az ember kifejleszt egy egészséges önbizalmat és pozitív világképet. Sőt, egyenesen remek, ha ezt sikerül valakinek megvalósítania.

A gond csak ott kezdődik amikor a “gondolataimmal bevonzok bármit az életembe” alapvetést arra használjuk, hogy belső bizonytalanságainkból eredő, illetve a társadalom által belénk programozott sablonos célokat hajkurásszuk. Ha mindezt ráadásul elkönyveljük személyes fejlődésként, az szerény véleményem szerint kimeríti az önátverés fogalmát.

A legtöbb “tanító”, aki ilyesmit prédikál, elfelejti megemlíteni, hogy vágyaink rengeteg különféle forrásból eredhetnek, és ha nem csekkoljuk le, mit miért szeretnénk elérni, az önáltatás és a belső ellentmondásokból fakadó feszültség szinte borítékolható. Én egész biztosan nem kezdenék célkitűzésbe, amíg nem rendelkezem magas fokú önismerettel.

A veszélyessége pedig abban áll, hogy az ember, aki megpróbál minden körülmények közt pozitív maradni, hajlamos elfojtani magában a negatív érzéseit, mert fél tőle, hogy azok megakadályoznák az új autó bevonzását. Tudom, mert én is beleestem ebbe a hibába. Ezzel csak az a baj, hogy feszültséget generál, továbbá rengeteg energiát felemészt azt a sok negatívumot újra meg újra visszanyomkodni tudatunk süppedős iszapjába. Érzelmeink tudatosítása és megélése alapvető fontosságú, ezt pedig lehet, hogy megint csak nem mindegyik self-help guru köti a közönsége orrára (tisztelet a kivételnek).

Akkor most mi is az a vonzás törvénye és hogy jön a coachinghoz?

A második kérdésre válaszolok először: sehogy. Attól nem lesz valaki coach, hogy ír egy könyvet arról, hogy hogyan készíts látványtáblát, és vice versa. (Én sem mint coach írom ezt a cikket, hanem mint olyasvalaki, aki sokat foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehet a legtöbb mindent kihozni egy darab emberi életből.)

Tapasztalatból mondom, hogy az életben rengeteg-rengeteg minden múlik a hozzáállásunkon, az én-képünkön, stb. Ilyen értelemben a belső világunk valóban tükröződni fog életünk eseményeiben, vagyis talán inkább abban, ahogyan megéljük őket. Azzal is teljesen egyet értek, hogy konkrét, kézzel fogható célok szükségesek az előrehaladáshoz. Ha tudom, mit akarok, nagy valószínűséggel azt is tudni fogom, mit tehetek érte.

Attól azonban óva intek mindenkit, hogy olyan célokat tűzzön ki, amelyek nem reálisak az adott pillanatban, ezek ugyanis frusztrálttá tesznek minket, és nem hogy növelnék az önbizalmunkat, még csökkenthetik is azt. Ha én havi nettó 95.000-et keresek, de jövő hónapban már milliós bevételt tűzök ki magam elé,  könnyedén lehet, hogy csalódni fogok. Nem szeretnék nagyon belefolyni a hatékony célkitűzés elméletébe, fontos azonban, hogy elkülönítsük a célokat az álmodozástól. Félreértés ne essék, az álmodozás egy remek dolog, és fontos is, hogy tudjunk álmodozni, egy cél azonban olyasvalami, amiért itt és most tenni is tudok. Teljesen oké, ha milliókról álmodozom, de fontos észnél lenni, és tudni, hogy mikorra reális az hogy én ezt meg is ugrom.

Pontosítsunk néhány dolgot

Végezetül nézzünk meg néhány közkedvelt állítást népszerű önfejlesztő guruk könyveiből (vagy amelyeket ezekből esetleg leszűrhetünk), és pontosítsuk kicsit, mit is jelentenek, mielőtt komolyan félrevezetnénk magunkat.

“Bármit elérhetsz, amit kitűzöl magad elé.” – A megállapítás 95%-ban korrekt, ennek az ára azonban vér és veríték. Nagyot álmodni remek, ugyanakkor a nagy álmok nagy áldozatot is követelnek. Ha pl. szomfonikus zenekarban szeretnél játszani, gyakorolj minden reggel munka előtt három órát, majd este megint hármat, mikor hazajössz. Tíz év múlva beszéljünk.

“Az univerzum szeret és támogat.” – Ezzel az állítással nem igazán lehet mit kezdeni. Egy pozitív, szerető  világképnek (Istenképnek, ha úgy tetszik) nagyon komoly előnyei lehetnek bizonyos embereknél. Még ha az állítás valójában nem is igaz, maga a hit hatalmas erőt képvisel és önbeteljesítő jóslatként viselkedik: az illető tényleg könnyebben veheti a kihívásait.

“Az ember folyamatos növekedésre teremtetett.” – Igen és nem. Ha a folyamatos növekedés az egyre több pénz és egyre nagyobb ház hajhászását jelenti, akkor úgy vélem, ez az elgondolás csupán kapitalista világunk mellékterméke, és ráadásul még csak nem is hasznos. Ha azonban azt értjük alatta, hogy az emberben megvan a képesség, hogy folyamatosan tanuljon, fejlessze képességeit, személyiségét, stb. már inkább egyet tudok vele érteni. Fontos tudni, hogy a “több” felhalmozása általában nem tesz automatikusan boldogabbá.

“Életünk sikere abban mérhető, hogy elértük-e a céljainkat.” – Nem, nem, nem, nem, és nem. Nyilván ahány ember, annyiféle elgondolás az élet értelmét és célját illetően, nekem speciel az elsődleges célom az, hogy minél pozitívabb szubjektív élményeket éljek meg. A célok segíthetik az élmények pozitívabbá válását, azonban ugyanakkora kárt is okozhatnak, ha egyfajta feltételként tekintünk rájuk, vagy netán kötelességként (tudom, mert ebbe is beleestem már).

A célok, ha igazán őszinte akarok lenni, abszolút másodlagosak. Ezt az is jól tükrözi, hogy ami az egyik embernek életcél, az a másiknak ostobaság és vice versa. Az célkitűzés egy nagy játék, senkit nem érdekel, ha végül nem jön be valami. Attól még az életed nem lesz értelmetlen, ha pedig mégis így érzed, gondold át még egyszer a dolgot. Valóban jó érzés minden erőnket beleadva küzdeni valamiért, csak vigyázzunk, nehogy kellemetlen küszködésbe csapjon át. A határvonal sajnos elég homályos.

Lezárásként szeretném hangsúlyozni, mennyire fontos az, hogy ne vegyünk mindent azonnal készpénznek, amit egy online szemináriumon az orrunkra kötnek. Tény és való, hogy a motivációs előadások sok szempontból hasznosak, és a pozitív hozzáállás (egészséges keretek közt) szintén elég tuti ütőkártya tud lenni az ember kezében. A nagy cékitűzések és vizualizálások közepette azonban legyünk észnél, és fordítsunk legalább annyi (ha nem több) energiát önmagunk megismerésére. Mi motivál? Miért akarom én ezt? Hogy vagyok én azzal, ha nem úgy lesz? Stb.

Fontos, hogy ne csak motiváljunk, hanem oktassunk is. Hogy mit? Önismeretet, önreflexiót, érzelmi intelligenciát, tudatosságot, és hasonlóakat. Ha ezt egy előadó megteszi, remek, ha nem, kérd vissza a pénzed. Ne akarjunk motivált csimpánzokat kitermelni a közönségünkből, mutassuk meg inkább nekik, hogyan válhatnak magas fokú önismerettel rendelkező, asszertív, érző, önállóan gondolkodó, és nem utolsó sorban egyedi személyiségekké.